2012. márc. 10.

Édesapámra emlékezve

 1925.01.31.-1997.03.10.
Heltai Jenő:
Apám


Egyszerű ember volt apám,
és nem hagyott semmit se rám,
se, pénzt, se nevet, se tanácsot,
legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
sokszor de balga utamon,
örült, ha vakmerőn repültem,
és nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
kezemet megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
mért nem lehettem olyan ember,
mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szerény,
a bánat fátyla volt szemén,
sok élőt, sok halottat gyászolt,
az élet néki pusztaság volt.
Száz keserűség pohara,
kegyetlen, izzó Szahara,
örök homok, kevés oázis,
sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
mért nem tanultam tűrni én is,
mint az apám?

Mikor az ideje letelt,
lázadozón nem feleselt,
meghalt, mikor meghalni kellett,
senki se állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
add, én is így mehessek el,
éjjel, sötétben, észrevétlen,
büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
haljak meg én is egyedül,
egy vén díványra ráborulva,
és senkire se rászorulva,
mint az apám.
 az úton elfelé
....ha fájt a csend
hangodba öltöztettem a szobát
takaró volt a szó riasztó árnyon
s mint bársony  kúszott a falakról alá

rám terült féltőn

most szökik tétova léptekkel tovább
a visszhang sem fordul már felém
pedig még úgy babusgatnám


2011.08.19.
Zsefy Zsanett

1 megjegyzés:

Judit írta...

Fájdalmasan gyönyörűséges!