Beethowen: Mondschein Szonátájára
ÁTIRAT
Hangjegyeket hord a Hold ezüstlő fátylán,
nem sejti a jövőt ami bizton vár rá.
Mintha benne ringna csillagos ölében,
úgy issza a holdfényt pihenős időben.
Így születik mennyből világnak a dallam,
később lelkében szól, már csak ott nem halhat.
Reményt lop az éjtől minden ébredéshez,
keserű gyermekkor akkordokba téved.
Míg a hang csendesül, befelé úgy fájul,
hasítása siklik, billentyűkön tágul,
s átívelve rögtön simítja az égre
a csodát, hogy a mát végleg megigézze.
Azt, amit már később soha meg nem hallhat,
de siketen is él benne minden dallam.
Szaporázza sorát táncoló jegyeknek,
hogyha megszülettek máshoz elérjenek.
Nem tudja - tán érzi -, örök lesz e szépség,
holta után sem árt neki semmi kétség.
Álmodva pár évet fülének zenéről,
emlékek idézte újabb szerzeményt költ.
Kioldva szívének legsötétebb titkát:
csendből szórja széjjel harmóniák szirmát.
Ezüstös holdfátylon csillagok feszülnek,
hangokat szitálnak, s bennünk megcsendülnek.
2011.08.09.-2012.10.08.
Zsefy Zsanett
*
(korábbi címe:Titok)
