PUBLIKÁCIÓK

Ha kedved van hozzá, akkor hallgass zenét, amíg olvasol...!
Zeneajánló..különösen a "még nem akarom" c. versemhez:



Netkötetem:   LELKEMBE ÖLTÖZTETNÉLEK


Zeneajánló..különösen a "voltál, leszel" c. versemhez:


Köszönet az Allegória Irodalmi-, Művészeti és Közösségi Portálnak a lehetőségért. Azon belül itt is köszönetemet fejezem ki Dittának - Judit M. Fehérvári-nak, aki meglátott valamit bennem, és aki nélkül ez a kötet nem jöhetett volna létre! Köszönöm Neki az irodalmi lektorálást, és a bevezető szép ajánlást, amit olvasva én mindig fülig pirulok.. :) Külön köszönetem Némethné Sarolta Saci-nak, aki a szép borítótervet készítette, és verseimet szerkesztette, valamint köszönöm a nyelvi lektorálást Sándor Lászlóné Barta Erzsébetnek!
2011.12.14.


Netkötetemhez írt 
Ajánlás
Egy ideje anélkül, hogy Ő tisztában lenne vele, elég figyelmesen követem Bakkné Szentesi Csilla, költői álnevén Zsefy Zsanett műveit.
Elsősorban az a tudatos folyamat az, amely megragad, amikor alkotásait számba veszem, mert csaknem az egész életművén átsuhan az elmúlás, az elfeledettség gondolata, a „Miért?” kérdése, hogy vajon maradandó-e mindaz, amelyet Ő, mint egyedi individuum szavakká formál abból a korból, amely Számára a jelen idővel azonosítható.
S mégis nagyon is tudatos, kiforrott és mély poézis az Övé. Költői, morális, emberi viszonyulási szempontokból hibátlan a világa, amely tematikusan a szerelem, a szubjektív én, a XX. század, a család, az öregség, a környezetünk és egyéb, minden embert érintő létfilozófiai kérdések köré csoportosítható.
Zsefy Zsanett egy vívódó, sajátosan gondolkodó, igen tarka belső világgal rendelkező, törékeny, tüneményes ember, aki talán nem is hiszi igazán, hogy írásainak létjogosultsága van ebben a rohanó világban. Műveinek fő vonulatában mindig kérdez: fennmaradhat-e az, ami amatőr, lehetnek-e sugarai, kivetülései; adhat-e táplálékot másoknak is ez a látásmód?!
Hiszem azt, hogy Zsefy Zsanett egyszerűen „csak” költő. Olyan, mint bármelyik empatikus és szuper érzékeny sokkötetes profi társa, de mégis különb, mert szeme és lelke van. Nem kell semmit sem bizonygatnia, nem kell egy mások vagy az olvasók, szerzőtársak által diktált bizonyos irányba elmennie ahhoz, hogy Önmaga lehessen, s ezért több Ő amatőrként bármelyik profinál.
És szomorú. Verseiben a bánat szinte átölel, beburkol, noha saját magának bevallottan is nagyon fontos, hogy tudassa velünk, a kínai horoszkóp szerint Ő a kitartásáról és kiegyensúlyozottságáról híres Bivaly. És ez így is van. Hatalmas ívet ír le a pályája, ami mára egy teljes életmű tökéletes összhangzata, azé a Seholsincs Világé, amelyből, ha nem is Peter Pan, de annak a történetnek az összes ragyogása mindannyiunké egyformán lehet.
Az már csak a Sors különös ajándéka, hogy Emberként is ismerhetem, s szuggesztív Lénye, önzetlen egyénisége csak alátámasztja azon meggyőződésem, hogy a Nagyok is valódi, hús-vér Emberek. 
Mocsár Gáborné Fehérvári Judit
Debrecen, 2011-11-27. 5 

A netkötetben megjelent verseim listája:

(el)halóban
(el)sirató
A gyertyaláng zenéje
Abból ami nincs
Afrika felett alszik az Isten
akkor másképp...
Álmomban minden más volt
ambrózia
Az  én  Apám
Az én Anyám
Becsomagoltam
csendes őszi kép
de bocsásd meg a mi vétkeinket

De hajnalban már
egy kis kavics
egy korty a tegnapból
Egybeforrva - Euterpéhez
emberöltők titka
Én szálltam volna
Felhőkre olvadt
festetlenül
fogyó idő
Gyalog az égbe
ha megérinthetnélek
Hajnalparázs
haldokló sorok
Halkuló idő
hozzád halkulok
Így
Illathiányos estek
jó Anyám... 
Kicsit még veled
Koldus és kutyája
lélekmentő
Lelkedbe hunyt a fény..
Lelkembe öltöztetnélek
Magamba' fájva
Magamban dúdolok
még nem akarom
megdermedt mozdulatok
Mikor elment a kedves…
most bújok csendesen
Nagyapám estelente…
Ne félj kicsim
Őrült vallomás
pipacsszívem
Simogató
Suttogás
szalmaillattakaró
szalmaláng
szerelem
Szerelmem, Nyár…
szeretnék adni mégis
szirmokra bomlott a múlt
Szül(et)és előtt
Takarjon fréziák illata...
tenyered melege
Teremtés
Titok
túl mindenen...
Vallomás feltételes módban
voltál, leszel


NYOMTATÁSBAN MEGJELENT VERSEIM

2013:

Magyarok vagyunk Európában
A Szerkesztő  - Pete László Miklós - által beválasztott versem: Elfogadás

A Tanítványi Láncolat Irodalmi műhely pályázata:

Gyökerek kisantológia


















 A kiadás éve: 2013.  
Szerkesztette: Szinay Balázs.  
Kategória: Vers, kispróza. 
Leírás: A kiadvány a Gyökerek vers és kispróza című pályázat nyertes pályaműveit tartalmazza.

A megjelenésre alkalmasnak talált versem:
Csillagokkal szépülő

Allegória Irodalmi-, Művészeti- és Közösségi Portál:
BEAVATÁS ANTOLÓGIA- Queer Kiadó

A benne szereplő versemet a kiadó választotta ki: 
Fogom a kezedet

"BEAVATÁS – KORTÁRS ALKOTÓINK “PEREMVIDÉKI” VÍZIÓIBÓL. VÁLOGATÁS AZ ALLEGÓRIA VERSPORTÁL ALKOTÓINAK ÍRÁSAIBÓL. FŐSZERKESZTŐ: M. FEHÉRVÁRI JUDIT.
190 OLDAL, ÁRA: 2600 FT.
A KÖNYV ÁRA 2600 FORINT. HA RENDELNÉL, AKKOR ÍRJ NEKÜNK: INFO@QUEERKIADO.HU, VAGY MEGVÁSÁROLHATOD AZ ÍRÓK BOLTJÁBAN (1061 BUDAPEST, ANDRÁSSY ÚT 45.), A FÉNY UTCAI PIAC 45. SZ. KÖNYVESBOLTJÁBAN (MAMMUT PLÁZA MÖGÖTT, 1027 BUDAPEST, LÖVŐHÁZ U. 12. II.43.)"

 2012:

Fulltükör6 

A Fullextra 2011. legjobbjai közé ajánlva megjelenésre kerül benne :

Lelkembe öltöztetnélek 

és

Vallomás feltételes módban c. versem  

A Dél-Alföldi Művészeti Kör támogatásában megjelent:

 POET ANTOLÓGIA 2007-2012 VÁLOGATÁS

Meghívásra a 100 legjobb közé beválogatva, megjelent benne: 

Hangulatcserepek c. versem

 

Univerzum Művészei Csoport gondozásában

Önismeret Művészei Antológia2
Pályázattal elnyert megjelentetés: díjazott versek:
Álmomban minden más volt
szalmaláng
Megjelent: 2010 helyett 2012-ben.

 2011:

Cinkefészek Antológia 4

CINKEFÉSZEK ANTOLÓGIA 4 - pdf

Megjelent benne:

Az én Apám
Nagyapám estelente
Emlékfátylam
Elengedtelek


Allegória-Hangok
Itt olvashatod is:

Open publication - Free publishing - More allegoria

Megjelent benne:

De bocsásd meg a mi vétkeinket 




MAGASZTOS IHLETÉS  - 2011 
Megjelent benne: 
évszakok

   2010:
Héttorony kiadásában
Héttorony antológia 2010 


       Szerkesztők ajánlására -
megjelent verseim:

álmomban minden más volt
magamban dúdolok

/Megjelent, megkaptam:2010.11.11./




POET kiadásában:

Poet 2010 Évkönyv-ILLÚZIÓ
Megjelent benne:
Az én Anyám
/Megjelent: 2010. december/


DéeMKá kiadásában:

Ködlepel Antológia
Pályázat elnyerésével megjelent verseim:
kicsit még veled
Simogató




"Megbúvó Csillagok" 
kötetben a  Poet portál
felkérésére megjelent benne:
egy szál cigaretta
Megbúvó csillagok
Megjelent: 2010. február 20.

Verselő Antológia 2009.


kötetben megjelent verseim:

Vak szerelem
Nélkületek
Utolsó ölelés
égszakadás
...gyere ölelj!
futnak a napok

Megjelent:  2009. december közepén.



ARANYCERUZA
                 
  SZÁZ RAJZ ÉS GONDOLAT AZ EMBERRŐL
című antológia egyik művénél  a  

Vak szerelem c. versemből idézet jelent meg: 

Vak szerelem

Szememmel nem látlak, te drága,
de pórusaimban anyám keze,
ahogy remegő ujjait vezette
arcomon, s a tárgyakat
sorra adta:
Legyen szemed a kezed!

A megismerés fegyverét
ujjredőimbe karcolva
így ismertem meg a világ felét.
Isten csak ezt adta nékem
útravalónak.
Nem tudom, miért volt hozzám
ilyen kemény?


Bár küldött melléje lágy trillákat,
zajt, zörgést, és kedves hangokat,
de a vágtázó lovak, a vonat zenéje
mégis alaktalanul háborgat.

Az illatokkal is együtt élek,
s képzelnék hozzá tárgyakat,
de az élettelen, fémes valóság,
szívembe markol, és felkavar.

A világot sohase láttam.
Nehéz értened, ez mit jelent!?
Az a szó, hogy "láttam ",
számomra a semmi,
csak a tapintható jelen.

A millió érintésben
annyi minden
másoknak hiábavaló,
de nekem ez adja
a bizsergő vágyat,
a szenvedést, a botlást,
s mindazt,
ami az életben jó.

Szememmel nem látlak, te drága,
de érzem, hogy itt vagy most is velem!
Érzem minden porcikádat,
nekem te vagy az élet,
te vagy a szemem!

Nekem illat vagy! Bársony!
Édes íz, dorombolás!
Lehetsz szép, vagy akár csúf másnak,
oly mindegy!
Nekem te vagy az egész világ!
Nekem téged adott az Isten,
- gálánsan fukar sorsomért -
ki nem tudja, hogy a vak szerelem
a nemlátónak
nem pusztán két szó,
de maga a sötétség és
maga a remény!



A megjelenés óta átdolgoztam:


Zene ajánlás:
http://youtu.be/DBHkn8_ApJw
***


Szememmel nem látlak, te drága,
de pórusaimban anyám keze,
ahogy remegő ujjait vezette
arcomon, s a tárgyakat
sorra adta:
Legyen szemed kezed!

A megismerés fegyverét
ujjredőimbe karcolva
így ismertem meg a világ felét.
Isten csak ezt adta nékem
útravalónak.
Nem tudom, miért volt hozzám
ilyen kemény.

Bár küldött melléje lágy trillákat,
zajt, zörgést, kedves hangokat,
de a vágtázó lovak, a vonat zenéje
mégis alaktalanul háborgat.

Az illatokkal is együtt élek.
Képzelnék hozzá tárgyakat,
de az élettelen, fémes valóság
szívembe markol és felkavar.

A világot sohase láttam.
Nehéz értened, ez mit jelent.
Az a szó, hogy "láttam ",
számomra a semmi.
Csak a tapintható jelen.

A millió érintésben
annyi minden
másoknak hiábavaló.
De nekem ez adja
a bizsergő vágyat.
A szenvedést. A botlást.
Mindazt,
ami az életben jó.

Szememmel nem látlak, te drága,
de érzem, hogy itt vagy most is velem.
Érzem minden porcikádat.
Te vagy az élet.
Te vagy a szemem.

Illat vagy. Bársony.
Édes íz. Dorombolás.
Lehetsz szép,
vagy akár csúf másnak.
Oly mindegy.
Nekem te vagy az egész világ.
Téged adott az Isten,
- gálánsan fukar sorsomért -
ki nem tudja, hogy a vak szerelem
a nemlátónak
nem pusztán két szó,

de maga a sötétség

és a remény.


 Nélkületek

(Szüleim emlékére)

A hó puhán omlik el, s vastagon.
Meleg takarója alatt szunnyad egy sírhalom.
Kemény rögök alatt pihennek csendesen,
Csak a lelkemben vannak itt, míg csontjaik odalenn.

Repedezett, kopott fejfák őrzik a nevetek,
Agyamban vibrál a bánat, s a kegyelet.
Emlékképek kúsznak a hidegben felém,
A szeretet megmaradt, de elfogyott a remény.

Mennyi támaszt, csodát, szeretetet adtatok,
De nem voltam ágyatoknál AKKOR, csak a kínzó fájdalom!
Mennyi mosoly törölte le régen arcomról a könnyeket,
S mennyi fájdalmat titkoltatok el, megóva engemet!

Hány ölelés adott újra erőt nekem,
S hány kedves szó simogatta gyermeki szívem?!
Hány pillanat, mit újra megidéznék,
S hány kimondatlan kérdés, mire most felelnék?!

Mellettetek fáradt, öreg sírkő támasztja a földet,
Oly árván, ahogy én, a semmibe réved.
Fájó szívem az idő sem gyógyítja,
Fájó lelkemnek az elmúlás gyógyírja?..

Tégy csodát Teremtő! Adj szívemnek erőt!
Erőt az elválásra, erőt a megnyugvásra!
Agyamnak tiszta képet, lelkemnek könnyű létet!

Rám törő rémképek, nem is volt emlékek,
Rossz álmok, mikre éjjel feleszmélek,
Vétkem, ami nem volt, s mégis mindig érzem,
Tűnjenek, s helyüket szívemben töltse be
Az elbocsátó végtelen SZERETET.
Így.
Nélkületek.

Utolsó ölelés


Vér és hamu lassan száll le, s a szív csak nem csitul.
Mély kék fátylán, éjféltájt már a Hold elővonul,
Könnyes ágyán, felhőpárnán villám járja át,
Sajgó vállát meg-megrántván kúszik, megy tovább.

Milliárdnyi csillag között aranyló fényözön:
Csillámporos égboltra fest csóvát egy üstökös.
Megtört fényű holdsugárra gyermekszem tapad,
Nem fogja fel, nem érti meg a vér miért reá ragad?

Bomba tépte két kezét az égre nyújtaná,
S szinte látja, szinte érzi ott fenn várnak rá.
Menne már, mert fájdalmát csak anyja értheti,
Menne már, de apja él és dehogy engedi.

Imádkozva egyre csak egy kis csendért könyörög,
Imádkozik, ne hallja már ahogy fenn az ég dörög,
Ne hallja a haláltusát, bombarobbanást,
Testvérei nyöszörgését, apja sóhaját.

Imádkozik, hogy útja végén az anyja várjon rá,
Hogy két karjába kapva ott, fenn enyhítse bánatát.
Két karjával - ami már nincs - átölelné őt,
S letörölné anyja arcán a leömlő könnyözönt.

égszakadás


lágyan libben a ligetben
a liliomok kis szoknyája
kócos avart kavar hamar
szellő úrfi s a nyomában
vihar veri tekergeti
őszbe fordult rozsdás erdőt
terelgeti elpihenni
mélyen csüngő sötét felhőt

Cseperésző csöppnyi csillag
milliói kergetőznek
kerekedő zivatarnak
dörgése közt versenyeznek
villám villan, a veremben
rókakölykök félve bújnak
varjúsereg a tarlóról
- tán nem késő ? - messze húzna

bújna szarvas , őz, a suta,
nincsen rejtek, nincsen hova
béka brekeg, birka béget
akol mélyén szép az élet
levél alól les ki, lapul
rovar, bogár, és a kis nyúl
búbos banka - üregében -
harkály helyén ül szerényen..

zivatar jött, zengett, zúgott
haragos széllel elhúzott
nyomában már vadkan matat
anyjával meg malac szalad
csicserészni kezd sok madár
- napsütésért csacsog imát -
nyuszi szőre már nem csapzott
Napnak fénye rajta ragyog

lágyan libben a ligetben
a liliomok kis szoknyája
táncra perdül pillesereg
önfeledten, nincs ki bántsa
tábor felett gyerekkacaj
messze hangzó
muzsikája
életre kelt minden alvót..

...gyere, ölelj!


Gyere öleljük át
az egész világot,
mint hegyek ölelik
a zöldellő síkságot,
mint tavat a ligetek,
Alpokat hósátor,
mint homoktenger
a kínzó forróságot!
Mint fák lombja
öleli a búvó madarat,
kánikulában
a gyötrő napsugarat!
Mint sóhaj öleli át
a titkolt vágyat,
mint szemed öleli
az aranyló tájat!
Ölelj úgy,
hogy minden' beleférjen:
aggastyán, kamasz,
szegény, szerencsétlen!
Beteg édesanyád,
szerető férjed,
apád gyötört teste,
óvó feleséged,
gyermeked, barátod,
szerelmed, s szomszédod!
Ne nézd hova való,
csak add ölelő karod!

Hagyd, hogy azt érezzék,
nincsenek egyedül!
Az egész világ ma egy
ölelésbe merül.

futnak a napok


csak futnak a napok egymás után
bársonyos léptekkel nap nap után,
hetekből halmoznak hótalan hót,
triumvirátusból négy ad egy jót...

futnak a napok egymás után,
hallgat a tücsök, fecske sincs már,
nem surrog éjjel zöld lombú ág,
délre húzott a vándormadár

rövid az este, a dal elcsitul,
pityókás vendég hazaindul,
fonnyad a fűben a réti virág,
víz után vágyott, szárad a szár

erdei padon egy szürke veréb
nem talál magot, morzsát remél,
sás között béka ül, már nem vidám,
hideg az éjszaka, szökik a nyár

aszú szemekben arany rekedt,
dolgos kezektől kincs lesz neked,
telik a hordó, csordul a lé,
jó magyar bornak minek cégér

táncol az avar, szélzene jár,
felkap egy halvány reménysugárt,
lengeti haját a napkorona,
bágyadtan néz be a kis fasorba

csak futnak a napok egymás után,
tükörbe néznem kár is talán,
rezdülő vágyak rozsdafalán
karcolom mélyre a nyár illatát

egy szál cigaretta

Édesapám emlékére.

   

egy szál cigaretta szád sarkában
kínokba vegyült morfium vágy
tétova lépted,- télutón végzed -
fájdalom szülte mostoha ágy...

szemed tört fénye pislákol, s kérted
ne kínozzon már  a halál tovább
csöndesen éltél, - még kőbe sem vésték
mégis megőrzöm  minden szavát -

sírköved felett, ha füst száll és lebeg
szívom titokban a békepipát
futottam tudod, mert nem hagyott nyugtot
lekéshetem én és nincs már tovább


rohantam volna, de nem értem oda
reszketett szívem, hogy eltávoztál
azóta mondom, nincs soha nyugtom
örökre elmaradt a kézfogás...

"MEGBÚVÓ CSILLAGOK"


a Hold a Földdel körbe-körbe

örök táncot lejt miközben
milliárdnyi csillag fénye
útnak indult ezer éve
fényük még a végtelenben
sziporkázik néma csendben
hozzád mire megérkezik
eredeti nem létezik
gondolatod suhan vele
-álmaidnak  vágy a neve-
versenyre kel képzeletben a ritka pillanatok reménye

a megbúvó csillagok fénye

A megjelenés óta átdolgoztam:

Átírat: 2011.02.13.

"MEGBÚVÓ CSILLAGOK"


Hold a Földdel körbe-körbe
örök táncot lejt miközben
milliárdnyi csillag fénye
útnak indult ezer éve
fényük még a végtelenben
sziporkázik néma csendben
hozzád mire megérkezik
eredeti nem létezik

gondolatod suhan vele
álmaidnak vágy a neve
versenyre kel képzeletben
reményt csillant a szemedben
állsz elébe, bújsz mögötte
csillagfüzér pici pöttye

 

álmomban minden más volt


ma álmomban minden más volt
lábam elé hevertek a hegyek,
csak lépegetni kellett rajtuk,
s nem féltem, hogy leesek

ma álmomban minden más volt
táncra kért a rohanó, kósza szél
lábam sem éreztem, hogy fájna
szálltam vele könnyedén

ma álmomban minden más volt
megtaláltam mindent, mi elveszett
 virágokkal fontam körbe
hogy örökbe eltegyem neked

ma álmomban minden más volt
gyöngyként gurultak a könnyek szerteszét
 mosoly omlott rá a tájra
ahogy szivárványt kacagott a fény

ma álmomban minden más volt
átöleltek az évszakok
a hópelyhekből rügyek fakadtak
s illatoztak szikrázó jégcsapok

ma álmomban minden más volt
fátylat takart rám az Isten
s én engedtem, hogy egy érintése
csillagokkal engem is behintsen.


Magamban dúdolok


már szerény marokkal
szór  csillámport a vágy,
fekete köpenyben ázik,
könnyek közt zihál,
kétes gondolatokat szül
a pillanat,
hiába a törekvés,
a szó üres  marad.

a fűszál hegyén
harmatcsepp sem leszek,
gyöngysorrá
hiába fűz a képzelet,
alkonyi fénnyel
sem hozok csodát,
visszafogottan dúdolok
magamban tovább...

Az én Anyám


Az én anyám  virág volt a réten.
Szellő simította minden hajnalon.
Harmatban fürdött az illatos szélben.
Nap ölén nőtt fel, attól ragyogott.

Az én anyám  virág volt a réten.
Bársonyos szirmán élet zümmögött.
Szivárványból szőtt színeket az éjnek,
a csillagfényben némán tündökölt.

Az én anyám  nem vágyott rózsa lenni.
Szebb volt annál, mert ő volt az anyám.
Nem csábította más vidék, más élet,
bár örökké égett benne a  honvágy.

Az én anyám  virág volt a réten.
Most is ott él a kéklő ég alatt.
Szirmait már nem bontja ki a rétnek,
de minden virágnak ő az illata.

kicsit még veled

Csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót!
Még engedd be halkuló szavam!
Nem üvöltve köszönök rád, nem lesve.
Szótlan széllel hordozom magam.


Kopognom se kelljen!
Kezem fagytól még ne legyen jéghideg!
Ifjú lelked már más úton barangol,
de egy résnyire hagyd nyitva az ajtót,
szívem!


Az ősz rozsdabarna színeit kóstolja az éjfél,
mézízű álmaim sodorják fellegek,
szememben őrzött megannyi fénykép,
életszilánkok, fakuló sebhelyek.


Már erőtlen karom ölel dérlepte fákat,
madarak dalt idéznek hangtalan,
de te halld meg a csendet is a kiáltásban!
Ugye nem hagysz magamra,
kisfiam?


A tűnő idő lassan odakint marasztal.
Én várok. Szavam sincs. Reménykedem.
Tudom, ha kell újra kitárul, de addig
csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót,
gyermekem!

Simogató


Simítsd rám a szót, simítsd rám, kedves!
Ne hangosan, inkább leheld lágyan, csendben!
Olyan megnyugtató, mikor rám hajol halkan,
- cirógató fényben - becézget, mint hajnal.
Legalább ma mondd ki, de ne is mondd csak súgjad!
Simítsd  rám a szót, simítsd rám a múltat!
Látod, kigyúlt a fény is, bizsergeti testem,
hiába táncolnak rajt' fázós esőcseppek...
Mindent felszárít egy szó, ha rám simul:
szeretlek.

szalmaláng


bokorban búvó bájos gyermekálmok
utcára kandikáló kíváncsiság
a felnőttkor áhított
de ha kitárul
ellobban a kócos kis varázs
a lépcsőfokok csókos villanása
megbotlottunk
folt mégse maradt
 játszi könnyen ettük a világot
nem tőle híztunk
mindig általa
majd a fészkelődő indulatba fordult
gyanakvások feslett illúziók
mind bánattornyot emeltek a házra
s nem imáinktól zengett benne szó
a tudást kényeztettük
ameddig tudtuk
két kezünkkel húztuk-vontuk őt
mégsem marad nyom az utókorra
csak szalmaszál volt a fogyó múlt idő

szikra ropja táncát szalmabálán
már égbe csapnak fájó lángjai
nem kellett hozzá csak egy
árva kis szál
s vele hamvadtak mind
az álmaim

évszakok
fehérbe álmodtad magad
s a hóvirágok között
megbújva hoztad a tavaszt
a dús fürtű orgonák
tiszta illatában
oldódtál bele a mély lilába
hogy lebegve fordulva
magad után húzd
mint sarki fény
vibráló szentjánosbogarak
egész seregét
s mára ringó búzatáblák
aranyát szőhesd a világ köré

fehérbe álmodtad magad
bár tudtad elmúlik a tavasz
a forró nyár után
az ősz mesél regét
a hulló száraz levelek
befedik majd a kertedet
s a téli csípős fagy is soká'
lesz nálad kéretlen vendég

de ma még ringó búzatáblák
aranyát teríted magad elé
s minden éjjel
patyolat lepedőd szegletén
magadra kulcsolod szerelmed
fehérbe álmodott cirógató kezét

De bocsásd meg a mi vétkeinket 

Amíg néném szoknyájába bújtam
drága anyám harcban állt a kórral,
tette értem, voltam szeme fénye,
nem értettem, hogy ugyan mi végre
nincs mellettem, akit úgy imádnék,
isten adta legszebbik ajándék.
Ki ringatott - nem emlékszem arra -,
szülőanyám, mondták, az Etuska,
mégis más 'ki fejem simogatta,
nádfedeles magányom oszlatta.
Három év mi pihent gyermekvállon,
nem sejtettem, mért nem engem ápol,
kórteremből menve visszanézett,
hogy másért sírtam, könnye előtévedt.
***
Most itt állok. Szemed hályogában
régi emlék sejlik bánat-ágyban,
szívem hasad utolsó szavadtól:
bocsáss meg, ha nem adtam magamból.
***
Odakint a fagyos szél feléledt,
úgy tombolt, hogy csontjaimba égett,
lábam roggyant, egy pad nagyon vonzott,
fülemben, hogy ráztak egy kolompot.
***
Másnap délben kezemben az inge,
rajta vérfolt, még az is áldott dísze..
Hogy káromoltam akkor a jó istent!
 ...de bocsásd meg a mi vétkeinket!

Az én Apám

...ha rossz motorját bütykölte ott hátul,
a szerszámosnál, az udvar végiben,
gyufát gyújtott kezében az este,
míg a benzingőzből szívott rendesen.
Nem szégyellte, hogy olcsó az inge,
s a tenyere idővel megkérgesedett,
az elméjét is csak maga fényezte,
nem kapott a nincsből egyebet.
Az Ember volt az én gyerek fejemben,
ki szellemétől volt olyan magas,
ki nem hátrált meg szótól, sem a tettől,
ettől lett nekem hatalmasabb.
Apa volt, mit megírtak már sokszor,
bátor, harcos, a nagybetűs erő,
a tudás, mit nem lehet elvenni,
hát nem is tudták legyőzni őt.
A szívében lapultam mindvégig,
míg engedte az ég, s a fájdalom,
mára egy szó maradt ő örök időkig:
őrangyalom. 

Nagyapám estelente

...a papírt bal kezébe fogta,
jobbal friss vágott dohánnyal
gondosan egy sorba beszórta,
sodorta szikkadt ujjai között,
s nyelve hegyével szálba
tapasztotta mielőtt
komótosan rágyújtott…

Nem sietett. Élvezte
minden percét.
Ahogy tüdőre leszívta
készített még egy párat,
a dózniba csinos
sorba rakta, mint a bálákat
kinn az udvarán.

A füstbe fulladt lámpafénynél
bíborban csillant meg a pohár.
Fejét könyöklőn tenyerében hagyta
pihenni, míg gondolata messze járt.

Kismargitom a keszkenőt
homlokába húzva,
csakúgy magának dünnyögte,
- nem is apjukomnak mondta -.
Nagy már nekünk a ház, a határ,
a jószágot ellátni is egyre jobban fáj.
A dinnyefődet el kellene adni,
a disznókért sem éri meg az ár.
De akkor mibő' lesz
a gyerekeknek ajándék, kabát?

Kismargitom, ne duruzsolj már!

Kézfejéről feje az asztalra csuklott.

Kevéske bor helyett, dolgoktól kopott
életét álmodta tovább.
Néhány órára feledte
a mindennapok szürke nyomorát,
míg kismargitom szokott mozdulattal
a stelázsira visszatette a pohárt.

Emlékfátylam

Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt  magához az ég,
halk dobbanások íve alatt
az éj sóhajokba rezdült.

Kagylókba zárt zsongás
ringatta tenger fodros álmait,
izzó öledben a Hold ezüstje
félszegen megenyhült.

Majd két parányi csillag
lopózott pilláid mögé,
s csillantak áttetszőn, mint harmat,
mi a virág szirmán védtelenül
adja át magát a felkelő vöröslő Napnak.

       ***

Mire érintésed mellettem elszenderedik,
a horizontot már bíborszínnel csókolja a hajnal,
de bennem olthatatlanul tovább bizsereg,
és féltve őrzöm ezt az éjszakát magamnak.

***

Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt  magához az ég,
s én egy pillanatig elhittem:
karjaimban szunnyad a világmindenség,
és holnap is velem leszel, kincsem..

..nem csak a szívemben pihensz
emlékfátylam alatt magadnak...

elengedtelek

szeretem ahogy visszanézel..
 
...ma ablakomból szemem kémlel
álomutakról integetsz

*
pille könnyen él homokban
lépésnyi a "még" nyomodban
vajon meghagyja-e a holnap

rettegtem mindig
elszállsz messze
madarakkal fellegekbe

átkozom majd hogy távozol

fájt előre
a biztos-vége
utánad megyek a semmi-végre
hát szállj csak Édes messzire

szárnyad leszek egyszer én is
a megbocsájtó messzeségig
kísérlek Anyám



Hangulatcserepek

tegnap óta valahogy a fák is nagyobbak lettek
megelevenedett a komor képek sora
rám nehezült az éjjel, a napok halotti tora
tükörben nézem, vajon ki vagyok
megvakult foncsoron elkenődött kontraszt
alig kivehető folt, vagy falon árnyék
ami nyomaszt

mázsásan terpeszkedik a hólepte tájra
ahogy ereszkedik
a csend
a semmit magába zárva

most a hangtalan sem zavar
valahol az avarban fagyott bogár

talán szép halál

s a táj, hahó
de jó látni, hogy hull a hó
- tenyeremben olvadnak a pelyhek -

közben meztelen talppal állok
s halok, ha már nincs mire várni
vagy talán törött cserepek között
magamat megtalálni lenne jó


de mindent betemet a hó

2010.12.11.

Lelkembe öltöztetnélek

Kint már varjak kárognak a város felett
és a csendfüggönyt tépik éhesen:
a rongyidő szakadt széleibe hámlott,
öröknek hitt szerelmes perceket.

A képzelet véges pillanatokat temet.
Pedig milyen jó lenne még simulni arctalan.
Felfedni drága kincseit a rögös útnak,
csokorba csenni a mélybordó szirmokat,
könnytelen gyöngyeit fűzni reménynek,
kagylóba zárni őszülő ábrándokat,
őrizni szürkülő fényben is, a jövőnek,
ahogy álmot morzsol a szél,
míg a lelked sír dallamtalan.

Virágok kelyhében egykor hogy' dongtak a méhek.
De jött a hideg szelek őszenyészete.
Ölébe vonta a feledés bús fejét a múltnak,
és azóta cirógatja szótlan, csendesen.

Én most lelkembe öltöztetnélek,
hogy ne fázzanak azok a pőre szavak!
Éljenek tovább bennem, ahogy mesélnek,
melengessenek, mint szívedben
emlék színezte anyaföld magányodat.
 


 2010.11.13.
Zsefy Zsanett
  


Vallomás feltételes módban

Ha a hajnal lenne a házad,
én bíbor lennék a felhők felett,
rózsát fodroznék Holdad udvarába,
vitorlát bontana a képzeletem.

Ha a hajnal lenne a házad,
üstökösként szelném az eget,
fényt fonnék e fonák világra,
és rongyosra tépném az éjeket.

Ha a hajnal lenne a házad,
udvarodra peregnének a csillagok,
zsebembe csenném mindahányat,
egynek se lenne irgalom.

Ha a hajnal lenne a házad,
rám érinthetnéd az ébredő perceket,
csillagtakaród alatt élednének a vágyak,
és én velük halnék, ha kell, esztelen.


2011.04.01-04.04.
Zsefy Zsanett


FOGOM A KEZED
Elvis P.: Sírva a kápolnában

Mikor az este lámpásokat gyújt,
a pirkadattal az éjjel elcsitul,
mikor a hajnal arcodra simul
mosolyodtól a nap is elpirul:

Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.

Mikor fáradtan este 
mellém lerogysz,
de némán  még 
rám mosolyogsz,
 mikor nem mondod
   soha azt nekem,
   hogy eltékozoltam 
   az életed:

  Én ott leszek veled,
  és úgy, mint most
  fogom a kezed.

Mikor a boldog órák már
üveggyönggyé zsugorodnak,
majd ezek újra, meg újra
halványan kigyúlnak,
mikor a gyermekünk lesz több,
mint az egész életünk:

Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.

Mikor hajunkat már
csak a holdfény festi át,
s a zúgó őszi szél 
sem hoz romantikát,
mikor egy néma perc 
lesz örökkévaló,
utolsó sóhajod 
számomra útravaló,

mikor a szép emlékek is 
csak a szívemet marják,
mikor az illatok, virágok 
tested betakarják

Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.


2010.06.15.  
-Zsefy Zsanett-
Petinek és Esztinek 2010.07.31-re.
...átirat


Csillagokkal szépülő

Anyám vánkosba rejtette a hópihéket ,
és a fehér csendet eltette jövőnek.
Míg Apám a csillagokat szögezte égre ,
kimért helyükről kettőt elcsentem tőle.
Mikor az éjszaka a napot bekormozta,
hogy lássanak, fürödtem angyalszemükben.
Előttem a felhők rögvest függönyt bontottak,
csillagot röptetni mégis megrémültem.
Féltem elvágyódnának, mint kit megsebeztek,
a tenger vihara hiába csendesül,
zátonyra futna minden, ami szépült bennem,
s ha felszakad, tőlem mind visszamenekül.

2012.03.25.
Zsefy Zsanett

Elfogadás

Bennem ez a világ elfér már egészen,
régen én kerestem helyet bármi részen,
belém olvadt végleg a hold is a nappal,
ahogy a fű égő alkonyi pipaccsal.

Álmaimat hagytam, a szél szét hadd hordja,
szétcincálhatja mind a hiéna horda,
nem az én szám véres, - tiéd sem törlöm le -,
sörétek helyét csak magamon öltöm be.

Hiába kerekedik rend, ha a káosz
bele-beletapos, hogy legyen hiányos;
álmaimat adtam, a szél visszahordta,
megtizedelte, de úgy is összeforrnak.


2013.05.24.-31. 
ZsefyZs.