Most
valahogy hosszabbnak tűnt az út a zongoratanárnőhöz.
A lábai időnként majdnem összeakadtak. Kuszák,
tétovák voltak a léptei, mint a gondolatai. Két órával korábban még boldogan,
szinte repült az órára. Boldog volt, mert ma végre felvehette az új enciánkék
télikabátját, amiben már olyan sokan megnézték. Volt aki még meg is kérdezte
hol vette, s ő büszkén újságolta, hogy a a tizedik szüli napjára kapta, de csak
ez az egy volt az egész városban.
Nem
csoda, hogy mindenki utána fordult. A hatvanas években egykaptafára készült, szinte azonos színű és
fazonú kabátok közül az övé egyből szemet szúrt minden gyereknek, és anyukának.
Hiába, a szüleinek kevés pénze, de jó ízlése van.
Ebben is büszke volt rájuk.
Kár, hogy
Olgi néni nem látta, amikor az előbb eljött az óráról. Az előszobában kell nála
hagyni a kabátot, és soha nem kíséri ki a tanítványát, ha már a következő
megérkezett.
De most
biztosan észre veszi.. - sóhajtott magában Zsófi, miközben arcába húzta a
kabátja gallérját. Milyen szerencse, hogy nagy gallérosra tervezték. Most nem
csupán a szél miatt jön jól.
A kislány
a macskaköves Füvészkertet már elhagyta.
Mennyire szerette ezt a bokros, virágos parkot,
ahol olyan sokat ücsörögtek, nevetgéltek a padokon vasárnaponként a
barátnőjével.
De ma nem lelte benne semmi örömét. Egyre
lassabbra vette a lépteit. Cipőjének magányos kopogása szinte a fülében
lüktetett. Vagy csak a szíve kalimpált egyre vadabbul? A szégyen egyre inkább
úrrá lett rajta. Vele még ilyet soha se tettek! És nem is volt jogos..
Mit mond a
tanárnő, és mit mondanak majd a suliban a lányok? Legszívesebben egy hétig nem
is menne iskolába. De azt úgy se engedik meg a szülei.
A ház
elé érve a magasra szerelt hatalmas rézkilincset alig bírta lenyomni. Belépett a kapun és még mindig a nyaka és az
arca körül összefogva a gallért, bekopogott a földszintes lakás ajtaján.
Mikor Olgi néni
ajtót nyitott fél szemmel körbetekintett a pici előszobában. Nem látott
felakasztva egyetlen kabátot sem.
Hála Istennek - gondolta némi megnyugvással.
Legalább más nem hallja.
A szíve meg csak kalapált. Egyre erősebben. Szinte
már hallani vélte..
- Szervusz Zsófikám! Mi történt? Tán csak nem
hagytad itt a kottáid? De szép kabátod van! - mondta szinte egy szuszra a
zongoratanárnő.De a másik percben már a következő mondat szinte a torkán akadt.
Zsófi bal
arcán hatalmas piros folt éktelenkedett. Egyértelműen egy felnőtt tenyerének a
nyoma.
- Mi történt Zsófikám? - kérdezte halkabban, tele
részvéttel, s némi háborgással a hangjában.
- Csak azért jöttem az Olgi nénihez, hogy
megmondjam, ma délután hazudtam.
Olgi néni szemöldöke hitetlenkedve szaladt fel a
homlokán.
- Te, Zsófi?
Te hazudtál? Ugyan mit?
- Azt hazudtam, hogy édesapám gépészmérnök, pedig
csak gépésztechnikus. És azért hazudtam, mert nagyravágyó vagyok - mondta
elcsukló hangon Zsófi.
- Na, ne sírj már, drága gyermekem! Nem történt
semmi! Kijavítom az adatlapon és kész - nyugtatgatta a kislányt.
- És azt sem hiszem, hogy nagyravágyásból mondtad
volna - nézett a könnyes gyerekszemekbe.
- Nem is. Csak elfelejtettem, hogy mit csinál apu
és ez jutott az eszembe. Mert hogy gépész...- és feltört a zokogás
csillapíthatatlanul a gyerek torkán.
- Gyere Zsófikám!
Vesd le a kabátot, mert rád melegszik! Igazán gyönyörű - nézett rá ismét
elismerően, miközben felakasztotta a fogasra.
- Menjünk be egy kicsit, amíg megnyugszol! Ne menj
ki az utcára ilyen kisírt szemmel!
- Ülj le ide mellém! - mutatott a kanapéra Olgi
néni. Zsófi bizonytalanul, de mellé ült.
- Nem maradhatok sokáig. Csak amíg bocsánatot
kérek.
- Az már megtörtént. És én nem is haragudtam és
nem is fogok haragudni rád.
- Máskor is ki szoktál kapni ? - szegezte hirtelen
a kérdést a kislánynak.
- Nem!
Soha. Csak most. Én nem is akartam hazudni! - tört fel újra
Zsófiból a sírás.
- És nem vagyok nagyravágyó! Nem is nagyon tudom,
milyen az. Csak apu azt mondta, mert nem szereti ha hazudik valaki .. De tessék
elhinni, hogy csak elfelejtettem!..
- Nyugodj meg Zsófikám! Elhiszem. Biztosan apukád
is végig gondolta már..Hiszen Te egy becsületes, rendes gyerek vagy. Nem hiszem
el, hogy komolyan gondolta!
Azóta már édesapád nagyon megbánhatta amit tett.
Én őt tisztességes, rendes embernek ismertem eddig. Biztosan nem tesz többet
ilyet! - nyugtatgatta a kétségbe esett gyereket Olgi néni.
- Most menj szépen haza! Nyugodj meg! Nem lesz
semmi baj! Vagy jobban szeretnéd, ha hazakísérnélek?
- Nem, nem! Köszönöm. - motyogta a gyerek, szinte
csak magának.
Zsófi kicsit zavartan, könnyeit törölgetve magára
vette a kabátot és piros arccal, kicsit megkönnyebbülve elindult hazafelé.
Otthon édesanyja kisírt szemmel fogadta. Nem szólt
semmit, csak megölelte. Édesapja odalépett hozzá, és magához húzta.
- Ne haragudj Zsófikám! Nagyon rosszat tettem. De
tudod mennyire gyűlölöm a hazugságot, a sumákolást. Azokat, akik többnek adják
ki magukat, mint amennyik..
- De Apu! Én tényleg csak elfelejtettem!.. Meg
olyan sok mindenhez értesz, hogy hirtelen azt gondoltam, Te valóban mérnök
vagy! Csak amikor hazaértem, s bejöttem az udvarra, akkor jutott eszembe, hogy
műszerész voltál. Azután univerzális
műszerész. Most meg már
gépésztechnikus...Hát összekevertem. Mert te mindig más vagy! - mondta Zsófi némi rosszallással vegyes
büszkeséggel.
- De nem akartam felvágni! Azért kérdeztem meg
mikor hazajöttem, hogy jót mondtam-e a tanárnőnek? De te rögtön megharagudtál
és pofon vágtál - sírta el magát ismét Zsófi.
- Igen. Rosszul tettem. Nem fordul elő többet,
ígérem! Valahogy fáradtabb, ingerlékenyebb vagyok mostanában. Bocsáss meg
Zsófikám!
Azzal magához vonta a kislányt és anyukáját, hogy
mindhárman egymást átölelve adják át magukat a
könnyek megbékélést hozó, most szinte édes áradatának.
2009.09.28.
Zsefy Zsanett