Nézem az órát: még háromnegyed három sincs. Valami rosszat álmodtam, ami azonnal kicsapódott a fejemből, ahogy felpattant a szemem. Előbb még néhányat fordultam az ágyban, hátha vissza tudnék aludni, de beláttam hasztalan a próbálkozás.
Nem a legsikkesebben, de sikerült kikászálódnom a takaró alól. Az éjszaka gyakran inkább fáradalmakat, mint pihenést hoz. Úgy érzem magam reggelente, mint aki egész éjjel nehéz zsákokat cipelt. Hja! Túl vagyok a húszon.
Mielőtt kicsoszogtam a konyhába felmerült ismét bennem, hogy itt lenne az ideje lerakni végleg a cigarettát. Ment ez már korábban is, és sokáig eszemben sem volt újra rágyújtani. De egyszer csak megtörtént a baj, s ment minden tovább a maga megszokott ritmusában. Reggeli kávé cigivel, ebéd után cigi, vacsora után szintén. A köztes időben pedig bármikor..
Szóval lépni kellene. Vissza a régi szép időkbe, amikor csak édesapám cigarettájának illatát éreztem, de egy percig sem zavart, és nem is keltett vágyat bennem, hogy rágyújtsak.
A hajnali órák nagyon becsapósak. Van, hogy az Istennek sem akar a Nap felkelni, máskor pillanatok alatt megvirrad. Úgy látszik a jó Isten sem elég kiegyensúlyozott. Még az is lehet, hogy hangulatfüggő.
Ma biztos fáradt, mert alig múlnak a percek.
Hogy jobban teljen az idő, ha már felkeltem, hozzálátok némi harapnivalót, pár szendvicset összeütni nagyobbik fiamnak, aki reggel ismét sakkversenyre megy. Nem mintha nem tudná megcsinálni, de legalább valami haszna is legyen, ha már fent vagyok.
Persze a cicák rögtön körbe kapnak, hátha nekik is jut pár finom falat. A kutyusunk már nem ilyen friss. Inkább szunyál tovább a megszokott foteljében.
Amíg a császárzsömléket felvágom, megkenem juhtúróval, majd szalámival, citromkarikákkal és reszelt sajtkupacokkal kibélelem, eszembe jutnak a gyermekkorom uzsonnái.
Már az óvodában, később általánosban is valami fantasztikus élmény volt az uzsonnaszünet. Még most is érzem az illatokat, magam előtt látom az óvodáskori kis kosárkámat, majd az iskolai uzsonnás tasakomat, amit édesanyám varrt saját kezével. A vajas kenyér, vagy vajas kifli illata, íze, valami fenomenális volt. Nem volt akkor, a hatvanas évek elején-közepén hétköznap szalámi, de még felvágott sem a kenyér, vagy jobb esetben a kifli között. Azok vasárnapi, ünnepnapi csemegék voltak. Már az is élmény volt, ha paprikaszeletek jutottak a vajra, de sokszor a vaj helyett is csak zsír. Esetleg mellé még alma.
Mégis. Nem tudom, miért mindig örömmel fogtam hozzá az uzsonna elfogyasztásának. Lehet a szünetekben a futkározás miatt jött meg az étvágyam, de az biztos, hogy öröm volt minden falat, és boldog voltam, hogy az én anyukám lám milyen finomat csomagolt már megint nekem!
Sokat gondolkodom, hogy vajon miért éreztem úgy, hogy minden falatban ott van velem. Miért olyan más, jobb az íze annak, amit tőle kaptam.
Csak egy magyarázatát találtam mind a mai napig: a plusz nem volt más, mint a szeretete.
2012.03.04.
