2012. márc. 12.

Dobban(t)ó idő...



Szív falára árnyak ülnek,
messze nyúló emlék-füzek,
'hol fakadtak, törzs már kérges,
megtartani ág sem képes.
Gondot gombol ki és vissza
orkán szele, s könnyét issza
feledésnek vályog háza,
ablak-szemén hályog máza.
Két kezével tépné széjjel,
felriasztja minden éjjel,
hol rontotta, hol hibája?
Cipzárt húzna visszájára.
De azt veri, - dobol benne,
hiányt szabdal lélegzetbe -,
ha most mindent újra írna,
ami elmúlt 'rá' nem sírna,
ma is hagyná hadd zubogjon,
érfalakban buborogjon,
nemesedjék, mint az óbor
aranyoz ki a hordóból.

Mind 'mi fakult lényegtelen.
A fény bennünk legyen jelen..



2012.03.12.
Zsefy Zsanett

1 megjegyzés:

Bakkné Szentesi Csilla - Zsefy Zsanett - írta...

A Héttoronyból a vers alatti hsz-ekből mentettem el, mert olyan aranyos :) :

#17 Nagy Horváth Ilona, 2012. március 18., vasárnap, 11:49


Szerzőtársam, kedves Csilla,
mindig nézem, a papírra
költő kedved mit vet éppen,
s bár nem hallod csendes léptem,
attól én még erre járok,
művelem, mint kisdiákot
kedves magam, intve rendre,
nem szaladunk végtelenbe.
Csendes értés kell a szívhez,
a muzsika csak ott színez,
ahol szépnek magja lakoz,
s lám a lélek úgy falatoz,
csodás magyar zeneszóra,
nem törődve, hogy az óra
lassan megint delet mutat,
árnyéktalan gémes kutak,
ilyenkor csak magunk vagyunk,
szót se szólva így mulatunk.