2011. júl. 29.

Öt cica..meg egy ..nem..- videóm

Csipet-csapatomról zenés videó:


Kicsit még veled - videóm

Versemet előadja Sárkány Sándor:

Festetlenül - videóm

Versemet előadja: Judit

KLIKK IDE! 

 ***

Zenével:

KLIKK IDE!

Ne félj kicsim - videóm

Versemet előadja Zsuska:

Vallomás feltételes módban - videóm

Versem zenével - videón:

Klikk IDE! 


Versem előadja Soós Andrea:

KLIKK IDE! 

Zsefy -Tokaji: Az utolsó vonat - videóm

Megzenésített versem:

Emlékfátylam - videóm

Versem - videón

Az én Anyám - videóm

Versem - videón



2011. júl. 10.

ajtód előtt....


hiába jön az éjszaka
nem simogat
inkább a félsz szava
illan saroktól
koppan sarokba'
hajlik a fénytől
nem mozdul széltől
húz már az ágy

megint párnádba fojtod
a lomha magányt

huzatos utakon


Lombhullató őszi esten
fejemről a régi feslett
kalapom úgy elrepült..
Szoknyám meg egy pillanatra
hattyúfehér hónyakamra
ráterült.

Akkor rögvest hogy' pirultam.
Láttam szemben egy ficsúrnak
tetszik amit nem mutat
bájaimból
a hirtelen kelt léghuzat.

Egy baj volt csak kérem szépen
hátulról már másként nézett
ki a kép.

Ezért  ciki mindenképpen
bő szoknyában bármi szélben
hatvan körül a huzat..


E kor fölött már az élet

- akármilyen szögből nézed -
mást mutat...


2011.07.10.
Zsefy Zsanett

Ha rajtam múlna...













...lennék a Szeretet szeretője,
Gyűlöletek örök temetője,
Viták rejtő mágusa ,
- nem pihentető vánkosa -
Békének fehér galamb,
Halálnak vesztő tavasz,

s, ha mindez nem elég:

egy új Világot építenék..



2011.07.10.
Zsefy Zsanett

2011. júl. 9.

túl mindenen... (átirat)




látod lázban égek..
rám tetoválta az élet
múltamat

semmi vermében
őrzött kincsem
csupa jég

mégis forró a milliónyi ér
mi behálózza testem
hol buzog a kitörni vágyó érv

de holdsarló vágta 

ezer sebtől vérzem

mennyi ének
szántott utat a fény felé
most mégis
csak apró szikrák pajzánkodnak
mi mind egyre messzebb téved

lassan kialszik felettem az alkony
dérlepte fréziák közé bukik 

a fáradt szél

felhő fodrozta álmomat 

fekete hajú éjben
néhány akkord kíséri


rám simítja dallamát 
a bennem éledt zenének
de már nem remélhet


ki tudja miért nem ér el
a szívedben pezsgő 

bíborszín hangulat

ó hittem én hogy egyszer 

majd
minden jobb lesz

karnyújtás
és újra megérint az ég
az ihlet is
párnámon reggel velem ébred
tipródni sem kell 

rőt-vörös álmokért

hittem
napjaim nyomában
egy cseppnyi vitriolt 

ha kever is a ma
holnap ismét
ízes gyümölcs leve 

csordulhat a számról
melletted ismét 

halk szavú leszek
és szárnyalunk együtt
akár a mesében


- a hívogató fényben 

angyalok állnak sorfalat -

de hazugnak kellene lennem
hogy el is higgyem
- tegye igazzá bár tollam 

annyiszor -
már nehéz a fátyol
sok viharban tépett

szürke utakhoz megfakult...


2011.07.09.
Zsefy Zsanett

2011. júl. 8.

A pillanat varázsa

  Az utca teljesen kihalt volt. A sűrű hóesésben magányosan kapaszkodtak az égbe az utcai lámpák. A téren csak két alak gubbasztott dideregve egymás mellett.
- Istenem, de szép vagy – súgta az egyik, s vágyakozva sóhajtott.
- Ugyan, ne bolondozz már! – válaszolt a másik, de érződött a hangján, hogy jól esett a bók. Azért szemérmesen kicsit arrébb húzva zöld szoknyáját, folytatta: – Semmit nem változtam. Mindig ugyanezt a ruhát hordom.
- Az lehet, de most az esti fényben egészen más. Olyan meseszép, akár egy esküvői ruha.
- Na, most ezzel mire célozgatsz? Csak nem azt akarod mondani, hogy – s itt kis szünetet tartott. Gondolkodott, hogy merje-e folytatni?  De erőt vett magán, s kicsit elcsukló hangon kérdezte: ..hogy érzel valamit irántam?
A másik közelebb hajolt.
- De igen. Jó veled.
- Pedig egész évben észre sem vettél. Hiába  voltam  mindig itt melletted. Hozzád simultam, cirógattalak, ha örömöd, ha bánatod volt. Összebújtunk, ha fújt, ha esett. Megosztottunk minden percet egymással. Együtt nőttünk fel, szenvedtük át a forró nyarat, az őszi  szeleket. Emlékszel? A  szél sokszor olyan bolondos frizurákat csinált nekem.
A szoknyám is úgy terült körém a nyári napfényben, bodrosan, fodrosan, ahogy te szereted. Mégis legtöbbször szó nélkül hagytad.
És most itt a tél. Most is csak egymásra számíthatunk. Nem óv bennünket fedél, nem melegít kályha, nem röpködnek köröttünk gyerekek.
- Lehet, de milyen csodás az éj! – szólt közbe a másik.
 Nézd milyen szépen hull a hó! Mióta vágysz rá, hogy újra láthasd!  Tudom, mennyire szereted, amikor beburkolnak a lámpafényben csillogó pihék. Még te mondtad, mind-mind olyan kis mesebeli angyalka. Csak azért szállnak le a földre, hogy mosolygós arcokat láthassanak. Van köztük soványka, ducika, fürge, lassú. De mind puha, tisztalelkű, és fehér. Van-e csodásabb érzés egy ilyen éjszaka, mint a puha hópihék érintése?
A másik mozdulatlanul hallgatta, de legszívesebben odakiáltotta volna: Igen! Van!  Amikor te érintesz meg engem. De csak ennyit mondott:
- Valóban csodás.
A csend ebben a pillanatban közéjük fészkelte magát. A vibráló sárga fényben mindketten magányukba merültek. Nem rezdült köröttük a világ sem. Mintha a hópihék is megálltak volna a levegőben.
- Még mindig haragszol? – törte meg a csendet kis hallgatás után, s a zöld szoknyás felé hajolt.
- Én? Miért is?
- Tudod. A minap, amikor kinevettelek…
- Ja! A kutyára gondolsz? Az nem esett jól. Nem elég, hogy megtisztelt,  még te humorosnak is találtad.
- Hát hogyne. Úgy emelte fel a lábát, mint egy kankutya. Pedig szuka volt – mondta, miközben a nevetéstől most is rázkódott mindene, s a frissen hullt hó még jobban beterítette a társát.
- Na látod! Most is kinevetsz.
- Mert olyan vicces volt. Különben is, mennyivel jobb, ha zsörtölődünk mindenen. Pedig olyan szép ez a pillanat. Te és én, és a mesebeli ruhád. Már csak meg kellene örökíteni, ahogy összebújunk, mint a szerelmes párok. Mert én szeretlek.Végre! Kimondta – gondolta a zöld szoknyás.
- Én is – válaszolta, de lehet csak önmagának, és amennyire lehetett a másikhoz simult.
Ebben a pillanatban vakító fény villant. Egy idősödő férfi elégedetten nézett a fényképezőgépe kijelzőjére.
- Remek felvétel lett – állapította meg magában. Milyen szép ez a két tuja ebben a csodás hóesésben, ahogy összehajolnak az ágaik! Mint egy menyasszony és egy vőlegény. Magával ragadóak. Azt hiszem ez a pillanat varázsa.
- Hm. Ez egész jó cím lesz a fotóhoz.



Az írás  Demeter Judit: Az első hó című képéhez  ajánlva. 



Én ott lennék mindenütt


Fotó: habitatio2.blogspot.com oldalról
*


— Neeee! Ne csináld! Hagyd abba! Nem tehet róla, hidd el! Nem őmiatta vagy az, aki!
      
De amaz meg se hallotta. Ütötte, rúgta, vágta ahol érte. A hajcsomók az ujjai között, mint törött szalmaszálak sárgálltak.
      Hiába kiabáltam, próbáltam megfékezni.  A lány kivetkőzve magából minden elfojtott indulatát beleadva püfölte a tanárnőt.
      Nem gondolkozott, csak üvöltött, ahogy otthon már megszokta. Ami már olyan természetes volt. Számára ez volt az élet. Megtorolni, akin csak lehet. A nem kívánt életet, a maga bűnét, a mások szerencséjét, saját be nem ismert gyengeségét, öröklött vagy felszedett semmi létét.
      Tudatalattija diktálta? Vagy tudatosan kereste a balhét? Egyre megy. Nála esélyem sem volt, hogy észrevegyen. Nem találtam otthonra keserű, kisiklott világában.
      A tanárnő kétrét görnyedve, gyomrára tapasztott kézzel vonszolta magát az ajtó felé.
      — Ne hibáztasd magad! — súgtam neki. Mindig jól cselekedtél, vagy igyekeztél tudásod szerint, és  emberségesen a legjobbat adni. Kivétel nélkül. Tudod, ez nagyon nehéz! Elismerésem! Akaratlanul is ott ólálkodik a legtöbb emberben az előítélet. Csak beszéltek róla, hogy így ne, meg úgy ne! Hogy nincs különbség emberek között...Azután Ti magatok fabrikáltok az egyformából elütőt.
      Ti raktok keresztet arra, aki még meg sem született, s ti mártjátok tiszta vízbe nagylelkűen, vagy sajnálkozva, éppenséggel valami kegyet gyakorolva, holott a keresztvízzel még nem lett se több, se kevesebb a másiknál. Csak van egyik és másik. Ahelyett, hogy együtt, és egyformán léteznétek. Jóban és rosszban. Ítélve, és nem elítélve. Kiváltság nélkül, egyformán mérve.
      Ahhoz, hogy másképp legyen, egyedül nem vagy elég.
      Na, nem marcangollak tovább. Inkább lenyugszom, veled együtt.
      De már látom, hogy sokat ismét nem pihenhetek.

* * *

      A kisfiú angyali arca még álmában is kipirult. Olyan régen vágyott már arra a mobilra, de hiába. Tudta, hogy nem a szülein múlik. Vagy mégis? Ha ő is olyan gazdag családba születik, mint az osztálytársa, akkor már annyi, de annyi játéka lenne. A mobilt megvenni meg se kottyanna. A legmenőbb cuccokban járna, nem a bátyja gönceiben. Karácsonykor síelni vinnék, nyáron lehet, megláthatná a tengert is.
      Ekkor valami megbirizgálta a kisfiú orrát. Önkéntelenül odakapott, majd átfordult a másik oldalára.
De az előbbi álomnak nyoma veszett. Már ruha is alig volt rajta, s csodálkozva vette észre, hogy milyen fekete a bőre! Le akarta mosni, de a kunyhó sarkában álló mocskos műanyag kannában is csak valami koszos lötty volt. Igazi falakat sem látott. Helyette  gallyakból összetákolt, valami sárral tapasztott oldalak takarták úgy-ahogy a helyiséget a kinti világtól.
      Körbenézett. Itt lakik?
      És hol az ágya? Hol vannak a játékai, a könyvei? És anyáék?
      Lehet, odakint, az a rikító rongyokba burkolt nő az anyja?
      Hirtelen nagyon éhesnek érezte magát… de hűtő sem volt. Annál több légy körözött egy földön felejtett edény felett. Belenézett, s az undortól felkavarodott a gyomra. Kukacok nyüzsögtek az alján.
      A maradékot már nem lehetett felismerni. Ha egyáltalán volt benne valaha is ételmaradék.
      A szegénység  szinte üvöltött mindenfelől.
      A kunyhó előtt, a porban majdnem meztelen, csontsovány gyerekek feküdtek…
      Egyik-másik még nyöszörgött, üveges tekintettel bámulva a perzselő semmibe. A legtöbbjüknek annyi ereje sem volt, hogy sírjon, nemhogy megmozduljon. A mellettük üldögélő felnőttek is révült tekintettel meredtek maguk elé. Az éhség szinte kézzel fogható volt.
      — Haza akarok menni! — kiáltott fel álmában az angyalarcú, s hirtelen, mintha rugóra járna, kinyitotta a szemét.
      A szoba sarkában ott állt egy csinos kis fenyő. A díszek rajta ismerősen csillogtak. Alatta némi déligyümölcs volt egy fehér, tiszta tálkában gondosan elrendezve.
      Anya és apa álltak az ágya mellet, bratyójával, mosolyogva.
      — Na, te hétalvó! A Télapó hiába várt rád. Sokfelé van dolga, tudod! Ezért ránk bízta, hogy ezt a  csomagot átadjuk neked.
      Azzal egy masnival átkötött kis dobozt nyomott anya a még álomtól kábult angyalarcú kezébe.
      Egy mobil volt benne. Na, nem egy flancos márka, de igazi mobil. A kisfiú szíve hevesen kezdett verni, majd elsírta magát.
      — Nem, nem kellett volna! Én akkor is szeretlek benneteket, ha nem tudtok megvenni mindent! És örülök, hogy Ti vagytok a szüleim! És örülök, hogy itt lakom! És soha többé nem akarok máshova születni! — kiabálta zokogásba fulladva.
      A szülei ledöbbenve álltak az ágyánál. Majd apa ocsúdott fel leghamarabb.
      — Jól van öcskös! Mi is mindig rólatok álmodtunk! Két ilyen imádni való rosszcsontról. Most pedig ki az ágyból! Elvégre Karácsony van, vagy mi a szösz!

* * *

      Na, tessék! Már aludni sem hagynak!
      Ugye nem is olyan szörnyű itt élni? Én mondtam, de meg se hallottad! Csak ringattál, altatgattál magadban. Most persze örülsz nekem, hogy felébredtem, s megmutattam merre tovább!
      Hát légy boldog, angyalarcú! Rám még sok munka vár.


* * *

      Tudjátok, van ahol  már csak voltam, van, ahol vagyok, s van, ahova soha be se tehetem a lábam.
      Egyesekben felébredek, másokat nem hagyok nyugodni. Van, akinek békét hozok, s van, akiben egy szikrányira sem tűnök elő.
      De én szívem szerint mindig ott lennék mindenütt!
      Lehet, holnap éppen nálad…



Üdvözlettel:

                  Lelkiismeret
***
Seholsincs = Sesin


***
http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__vallaskritika__125863-mi-a-lelkiismeret

"A lelkiismeret egy belső tanú vagy hang, az a képesség, amellyel meglátjuk önmagunkat, ítéletet alkothatunk magunkról, tanúskodhatunk magunkról.A lelkiismeretet úgy is leírják, mint ami a természetes megérzése annak, hogy mi a jó és mi a rossz, mi az igazságos és igazságtalan, mi az erkölcsös és erkölcstelen. Egy érzékeny "belső műszer" amely formálódik a környezetünktől jövő hatásokra,kilehet iskolázni azonban el is lehet nyomni."
 

Szárnyas leckék

Rómeó és JúliaMár régóta érlelődik bennem, hogy nem törődve a véleményekkel, mi szerint nem irodalom az, ami állatokról, s főleg kutyákról, macskákról szól, mégis rögzítem élményeimet.
Itt megtehetem, hiszen nem egy irodalmi portál felületén olvasgatsz, kedves Olvasó, hanem egy blogban. Ez nem jelenti azt, hogy nem törekszem minőségit alkotni, de nem kell tartanom néhány megrögzött állatgyűlölő véleményétől. Ha ilyen valaki ír mégis levelet hozzám, simán törlöm..



Világ életemben imádtam az állatokat. Lett légyen az kutya, macska, gyík, béka, ló, tehén - mert mi gyerekkorunkban, nagyszüleimnél mindig így hívtuk a Riskát -, bármi.  Ezt a jó tulajdonságomat máig megőriztem. A családom szerint - akik hasonló tulajdonságokkal bírnak - szerencsére.

 Legfeljebb néhány rovart, bogarat nem kedvelek. A csótányt - mivel volt szerencsém annak idején panel lakásunkban találkozni vele - kifejezetten gyűlölöm. Attól idegrohamok kerülgettek. Ma már ilyen veszély nem fenyeget, mert sikerült anno kiirtani, és már nem abban a lakásban élünk.                                                     

        Még  azt hiszem 1984-et írtunk, amikor négyfős családom egy Mihály napi kirándulás során két fővel gyarapodott. Két hullámos papagájjal. Gyurival - zömében zöld színű tollakkal ékeskedett -, és a tiszta citromsárgában  pompázó Zsuzsival .
 

 Édes pofák voltak. 
Nem telt bele pár hét, olyan nagy barátságot kötöttek egymással, hogy idővel szerelembe csapott át. Éveken keresztül éltek így körünkben, míg vonzódásuknak egyik évben - úgy nyolcvannyolcban -
 meg is lett az eredménye. Majd kb fél év múlva ismét.  Zsuzsika 10-12 tojást rakott a keltetőodúba.
Sajnos nem maradt minden fióka életben. De közülük 
mindkét alkalommal hat-nyolc olyan gyönyörű egyeddé fejlődött, hogy nem volt nehéz számukra gazdát találni.

Annál nehezebb és zajosabb volt a nevelkedésüket elszenvedni. Ahogy kibújtak a tojásból, a la nature csupaszon, kis elesett csúnyaságok voltak. Mégis olyan igazi,  szeretetre méltó csodabogarak. 


Zsuzsi és Gyuri nagyon jó szülőknek bizonyultak.

Nem úgy, mint a gazdi. 

Miután a kis pöttömök odáig fejlődtek, hogy néhány tollpihe is megjelent rajtuk -  többnyire még piszkos fehérek, vagy szürkék - a kis csúnyaságok igazán randa egyéniséggé váltak.

Ám a  küllemükkel még meg is barátkoztunk, hiszen olyan elesett volt mind. Csakhogy az idő múltával már nem csak az örökké éhes kis csapat fülsiketítő csipogását kellett hallgatni éjjel-nappal, de rá kellett - legalább éjszaka - segíteni a repülési gyakorlatokra is.


Nem hiszem, hogy el tudod képzelni kedves Olvasó, amikor nyolc órai munka, több órás háztartási teendők elvégzése, családi programok, közös lecketanulások  mellett a kis házi kedvenceket nemcsak tiszta kalitkával, és finom magokkal kell ellátnod, de ha nem akarsz megőrülni az éktelen sipítozástól, akkor heteken át majd' minden negyed órában a keltető rúdjára kimerészkedett, s a kalitka aljára lepotyogó fiókákat is vissza kell rakosgatni az odújukba.


Mindezt teszed annak tudatában, hogy negyedórán belül újra kiállnak a röptetőrúdra, meglengetik idétlenkedve alig pelyhes szárnyukat, és zsupsz ismét lent landolnak. Ott azután kétségbeesve kiabálnak, hogy ugyan tegye már vissza őket valaki, hogy kezdődhessen minden elölről...


De azért nem kell sajnálni bennünket! Igazán annyi örömöt hoztak az életünkbe, hogy elfelejti idővel az ember a mindennapos porszívózás fáradalmait is.

*


Nyolcvannyolc nyarán három hétre, szokásunkhoz híven, szüleim víkend telkére mentünk kipihenni az elmúlt félév fáradalmait.

Akkor még nem volt kocsink. (Később sem...csak Trabant...)
Így taxival oldottuk meg a költözést. Mert az már az volt. Két felnőttnek, két lurkónak a ruháin, utóbbiak néhány játékán, könyvén kívül, tartós és nem tartós élelmiszereket, edényeket is vittünk magunkkal. Ezekenfelül két kalitkát. Egyikben Gyuri és Zsuzsi papagájjal, a másikban az akkor már gyönyörűen kifejlődött, kb két-három hónapos nyolc fiókával.
Látni kellett volna a taxis arcát, amikor a millió cuccot bepakolta a csomagtartóba, s mi ártatlan arccal varázsoltuk elő a kocsi mellől a madársereget, és foglaltuk el nem éppen ennyi utasra tervezett üléseinket!
Az biztos, hogy minden négyzetcentimétert kihasználtunk.

Sajnos a kirándulásunk Gyuri elvesztésével zárult.

Egyik nap a kertben egy óvatlan pillanatban a rosszul bezárt kalitkaajtót kinyitotta, és hangos csivitelés közepette örökre elhagyott bennünket, mindőnk nagy bánatára.
Nem is volt addig nyugalom, amíg a nyaralás befejezése utáni napon nem vettünk 
azonnal egy kék hullámos fiút. Kisebbik fiam szerint Zsuzsi bele is halt volna a magányba.
Hát egy darabig még nem hiszem, mert beletelt egy jó pár hétbe, mire minden fiókájának sikerült gazdát keríteni. Addig se Zsuzsi, se mi nem unatkoztunk.

De még ennél is izgalmasabb lett az életünk, amikor bemasírozott  kilencedik emeleti lakásunkba kisebbik fiunk társaságában Csöpike, a ravasz tacsi.

Ez egy külön fejezetet érdemel, de el kell mondjam, hogy 1989. igazán fordulópont volt az életünkben. Akkor dőlt el, hogy minden korábbi tiltakozásunk ellenére a legvalószínűbb, hogy valamilyen állattal - kutyával, s akkor még elképzelhetetlennek  tűnő  gondolat volt az, hogy esetleg valaha még macskával is - meg fogjuk osztani hátralevő évtizedeinket.
De az egyetlen  dolog - ami a későbbiekben be is bizonyosodott -, amivel mégis csak le lehetett bennünket venni a lábunkról az az elhagyott, segítségre szoruló állatok voltak.

Így kezdődhetett egy újabb fejezet az életünkben, nyolcvankilenc augusztus 19-én.






 











Kép: saját: Csöpike

Kép:  papagájok
indafotó oldaláról illusztrációként Rómeó és Júlia

Csak úgy..eszembe jutott

 Úgy 12 évvel ezelőtt költöztünk mostani otthonunkba, egy harmadik emeleti lakásba. Az előző tulajdonos hagyatéka között szerepelt egy marék hangya a konyhaszekrény felső polcán, és a hálószoba ablakpárkányába fészkelve egy csapat darázs. Ez utóbbiakkal nehezebben találtuk meg a közös nevezőt..igaz a hangyákkal sem volt nagy egyetértés a veled vagy nélküled témában..
De a kis csíkosok reggeli ébresztő (nász)tánca a fejünk fölött már egyértelművé tette, hogy egyoldalú döntést kell hoznunk velük szemben:
Vagy ők mennek, vagy ők mennek...

Elég nehezen, de sikerült kideríteni, hogy nem a nyitott ablakon, hanem a párkány alatti résen szállingóztak be hozzánk..Nyilván nálam szebb virágszálat a természet lágy ölén nem találtak..

Így az ablakpárkány szoba felőli oldalát leszigeteltük, s ezzel visszavonulásra és távozásra kényszerítettük a hiányomtól depresszióssá vált fullánkos sereget.
Azóta csak a madárcsicsergés ébreszt. 




2011. júl. 7.

túl mindenen...

- agónia -




Előszó:
Ne nézd, ha hamisan írok,
ne mondd, hogy ez nem igaz!
Csak egy számít, hogy másnak
így nyújthatok kevéske vigaszt..


látod lázban égek..
rám tetoválta az élet
múltamat

semmi vermében
őrzött kincsem
csupa jég

mégis forró a milliónyi ér
mi behálózza testem
hol buzog a kitörni vágyó érv

de holdsarló vágta
ezer sebtől vérzem

mennyi ének
szántott utat a fény felé
most mégis
csak apró szikrák pajzánkodnak
mi mind egyre messzebb téved

lassan kialszik felettem az alkony
dérlepte fréziák közé bukik
a fáradt szél

felhő fodrozta álmomat
fekete hajú éjben
néhány akkord kíséri

rám simítja dallamát
a bennem éledt zenének
de már nem remélhet

ki tudja miért nem ér el
a szívedben pezsgő
bíborszín hangulat

ó hittem én hogy egyszer
majd
minden jobb lesz

karnyújtás
és újra megérint az ég
az ihlet is
párnámon reggel velem ébred
tipródni sem kell
rőt-vörös álmokért

hittem
napjaim nyomában
egy cseppnyi vitriolt
ha kever is a ma
holnap ismét
ízes gyümölcs leve
csordulhat a számról
melletted ismét
halk szavú leszek
és szárnyalunk együtt
akár a mesében

- a hívogató fényben
angyalok állnak sorfalat -

de hazugnak kellene lennem
hogy el is higgyem
- tegye igazzá bár tollam
annyiszor -
már nehéz a fátyol
sok viharban tépett

szürke utakhoz megfakult...

2011. július 9.





 
 
 Eredeti:


látod lázban égek..
rám tetoválta az élet
a múlta(ma)t

lakata alatt őrzött kincsem
lehet a semmi vermében
csupa jég

mégis forró a milliónyi ér
mi behálózza testem
hol buzog a kitörni vágyó érv

de holdsarló vágta egyre több sebből vérzem

mennyi ének szántott utat a fény felé
most mégis
csak apró szikrák pajzánkodnak
mi mind egyre messzebb téved

lassan kialszik felettem az alkony
és dérlepte fréziák közé bukik a fáradt szél

felhő fodrozta álmomat fekete hajú éjben
néhány akkord kíséri
- ne legyen maga -
rám simítja dallamát a bennem éledt zenének
de már nem remélhet
ki tudja miért nem ér el
a szívedből táplált bíborszín kábulat

ó hittem én hogy egyszer majd
minden jobb lesz

karnyújtás
és újra megérint az ég
az ihlet is
párnámon reggel velem ébred
tipródni sem kell rőt-vörös álmokért

hittem
napjaim nyomában
egy cseppnyi vitriolt ha kever is a ma
holnap ismét ízes gyümölcs leve csordulhat a számról
mit Nap heve érlelt szavakká öleléseden
melletted ismét halk szavú angyallá válok...

és szárnyalunk majd együtt ha hív a végtelen

de hazugnak kellene lennem
hogy mindezt el is higgyem
tegye igazzá bár tollam annyiszor

már nehéz a fátyol
amit fehérben kértem
sok viharban tépett

szürke utakhoz végleg megfakult...


2011.07.06.
Zsefy Zsanett

Egybeforrva - Euterpéhez


http://files.blogter.hu/user_files/787/vegyes/sexytermeszet9.jpg

Mondd, leszel-e a múzsám,
rezdülés estéim átsejlő blúzán,
hajnalban pisla lámpafény,
mielőtt a Holdnak lába kél,

kacér szellő a vállamon,
gödröcske durcás államon,
fülcimpán csókok ujjbegye,
bűnömre az Úr kegye,

vagy inkább imám szólama,
kórusból (ki)csengő szózata,
koldus költőnek falat kenyér,
ellenségének nyitott tenyér?

Ó, legyél a csend! A végtelen.
Helikon csúcsán védtelen
alvó tudatom kútfeje,
ha bőrömön átfut a bús zene.

Legyél a szóm, ami átitat
embert, világot, s lám áhítat
cseppen ajkamról eléd. A remény,
hogy Isten malmából erény

szitál fejünkre port, kevés,
hát sok kishitű költő téged kér:
Húzd öledbe ez árva főt,
vezesd kezét, ezt várja ő.

Ne hagyd magára, légy támasza,
magányos cédrusnak ágyasa,
fuvoládról, ha dallam száll,
emelj magadhoz, olvadj rám!
 
http://youtu.be/cAKehqKpu5M


 
2011.07.04.Zsefy Zsanett


Fotó származási helye:
http://szamarful.blogter.hu/82417/szellolany

akkor másképp...

               Wikipédia: Luca Giordano: Charónova bárka, Spánek, Noc a Morfeus.

ha volna még időm
a feledés ráncaiba sminkelném
minden búmat
kis plasztika s máris
szebben mutatna a szürke múltam
kövek között hagynám lapulni a parton
vagy egyenként dobnám vízre
messzire hadd ússzon

ha volna még időm
átírnám minden versem
beleszőném azt is amit meg se leltem
kanócvégén hagynám a bánatot múlni
de nem engedném soha
fényeim kihunyni

ha volna még időm
rád is szánnék néhány percet
többet adnék benne
mint egész életemben tellett
hagynám beérni
mi egyszer megfokadt
pislákoljon másnak
a gyötrő bűntudat

ha volna még időm
nem adnálak másnak
fityiszt mutatnék
a szajha elmúlásnak
lefizetném a csóró révészt

ha volna még időm
s ha korrupt lenne a révész.. 



2011.06.16.
Zsefy Zsanett

Lelkedbe hunyt a fény..


és akkor a sötétség...

..de előtte mély csend ült a tájra. 
Ablakodra kenődött az ég. 
Elaludt csillagos lámpása. 


Ahogy kezedből kiesett a toll, 
hangosabbá vált a lüktető vér is. 
 Karcos csobogással vájt utat füledben.
Néma szünetjel.
Szemetesedben papírba-gyűrt fétis.

Üres lett a csend.
 Nem töltötte be mások veled-hallgatása. 
Csak a sötétség lépett feléd egyet.. 
de még nélküled fordult át a másik,
lehet szebb világba.




2011.06.03.
Zsefy Zsanett

Visszhangtalan

http://vicushka.freeblog.hu/files/sz%C3%A9p2.bmp


Belehaltam a napba,
árnyékot húzva magamra,
csend burkolta törött szárnyam,
míg kiabáltam, kiabáltam.

Támaszom volt egy fehér kendő,
kezemben még bízva lengő,
de kihullott ismét hamar,
most egy csipkebokrot takar..


2011.06.07.
Zsefy Zsanett




A nagy ezerjófű..ami valószínű, hogy a bibliai (égő) csipkebokorral azonos:
http://www.balintgazda.hu/aktualis-kert/majus/az-ego-csipkebokor-valojaban-ezerjofu.html


Nagy ezerjófű

szirmokra bomlott a múlt - átirat



http://youtu.be/12Q1rHl1DsM

Lila akác mögé bújt otthonom,
hol átsiklottam a gondokon.
A Péterfián a helyén már
Pláza magasodik. Beton-árny.

Falakhoz simult akkor még
kála virága, százszorszép.
Gyerekek közt ott gondtalan
millió percem volt, s hét nyaram.

Most is őrzi a nevetést
nefelejcs feje, a zsenge-kék.
Anyám hangját, az örök derűt,
ahogy a szirmokon szétterült.

A sárga rózsát a kertünkben
apám nevelte kedvünkre.
Méheknek mindig édeset,
hozzánk irigység nem lesett.

A hársfák, akácok illata
ablakon lengett, s egy pillanat,
ünnepé oldotta az esteket.
Annál szebbet nem festhetek.

Álmokat varázsolt hirtelen.
Kívántam, mindig így legyen.
Szerelmet hintett a Hold s az éj,
ezüstös köntösű holdkaréj.

A kardvirág bordó bársonya
asszonyként vonzott, s álmomban
maga volt élet és ölelés.
Mára maradt a számvetés.


2011.06.18. -2014.05.29.
Zsefy Zsanett



(Györgyike virág---a Diószegi úti kertben - Serli kanyar - mindig volt...édesapám egyik kedvenceként...)

Amíg nem jön







  

 

Ne keseregj, nincs még itt az este,
bár pókfonálon hintázik a nyár,
szövögeti hálóját majd lesve
kiszökik a hátsó ajtón át.

Dudorászik estike szoknyáján,
oly' kótyagosra részegült a szél,
átbucskázik néhány alvó talpfán,
s ha jön a vonat vele útra kél.

Majd az ősszel új erővel éled,

s ha télbe fordul, alszik a határ,
de még ne nézd, ki ül a szekéren,
addig jó míg üres a batár.

 

2011.07.04.
Zsefy Zsanett

2011. júl. 6.

Elengedtelek

(időkben kavargó..)
Szeretem ahogy visszanézel.  
Ma ablakomból szemem kémlel,
álomutakról integetsz.

Pille könnyen él homokban,
lépésnyi a még nyomodban,
vajon meghagyja-e a holnap.


*
Rettegtem mindig,
elszállsz messze,
madarakkal fellegekbe.
Átkozom majd hogy távozol.

Fájt előre a biztos-vége,
utánad megyek a semmi-végre,
hát szállj csak Édes messzire.

Szárnyad leszek egyszer én is,
a megbocsájtó messzeségig
kísérlek, Anyám.



2011.07.06.
Zsefy Zsanett