VILLANÁSOK

...ÉLETEMBŐL

2012.08.20.

TÜZIJÁTÉK - a hátsó erkélyről:

Sajnos csapnivaló fotós vagyok, és emiatt kevés felvételt készítettem,

pedig az idei gyönyörű volt!

2012.08.19.

Vinka az erkélyünkön

Magához tért az angol muskátlim... :)

****

2012. augusztus 17., péntek

Ma nagyon szomorú lettem

Csalódott és kiábrándult vagyok.

Már másodjára járok úgy, hogy az irodalmi portál szerkesztője válaszra sem méltatta hozzá címzett levelemet. Semmi sértőt, vádaskodót nem írtam a legutóbbiban sem, csak megkérdeztem, miért nem maradhatott a versem felett a zenei linkem kattintásra megnyitható formában? Miért tette megjegyzésként fel, ami azt eredményezte, hogy az olvasó csak akkor hallgathatja meg a zenét, ha kimásolja a linket egy másik oldalra. Korábban egy visszadobott versemre kérdeztem rá, hogy mit gondol, érdemes-e foglalkoznom vele, vagy úgy rossz, ahogy van.
Annyit sem válaszolt, mint Te kedves Olvasó.
Az csak hab a tortán, hogy a verseihez korábban írt kommentjeimre sem reagált...pedig csak elismerésemet fejeztem ki. Ha senki hsz-ére nem válaszol(na), akkor nincs semmi meglepő a dologban. De, ha rendszeresen az én bejegyzésemet, - illetve még néhányan rajtam kívül is írhatnák ugyanezt - hagyja figyelmen kívül, akkor az már szerintem sértő. Vagy legalábbis bántó.
Így elhatároztam, hogy nem olvasom a verseit, nehogy véletlen még kommentre adjam a fejem..

De máson is elszorult a szívem..Sokan megkeresnek e-mailben, vagy privát üzenetben, hogy ugyan nézzem már meg az írásukat. Adjak egy kis löketet a hsz-emmel, hogy más is felfigyeljen rá. Persze van, aki burkoltan céloz rá, van, aki nyíltan. Van, aki csak mellesleg jegyzi meg, miközben hogylétem felől érdeklődik, vagy engem dicsér, hogy az új írása vajon milyen az én szememmel.
Ma már tudom, hogy juszt sem szabad megírni, mi a véleményem. Arra a kutya sem kíváncsi. Legjobb esetben nem sértődik meg...Csak szép szavakat vár mindenki..
OK. Emberből vagyunk. Nekem is rosszul esett ma amikor a versemhez - a naplómban - azt írták: Erről az Ispotály őrültjei jutnak eszembe..Pedig akár pozitívan is felfoghatnám..kinek, mi jött le belőle..szívem egyik csücskének ez.

(- Mert az, még így is, - de morcoskodom még... :) - ma ugyanis tudta, hogy padlót fogtam..Úgyhogy nem esett jól.)

Amúgy ez a versem egy másik portálon kiemelt versek közé került, és ez volt az, amit kértek egy harmadik portálon, hogy bemutatkozónak vigyem el.. A címe: Útkereső.

Talán azon már nem is kellene rágódnom, hogy azok, akik a fenti óhajukkal meg-megkeresnek, miért nem írnak - csak úgy, néha napján - a verseimhez, írásaimhoz csak annyit, hogy bakfitty..olvastam.

Remélem megállom, hogy ne terheljem személyemmel tovább az oldalt. Nehéz lesz, mert szerettem ott lenni, és ma sem haragszom senkire, de nagyon fáj..valami..ott, legbelül.

Addig maradok néhány gondolatom mellett:

ferde szem...

nem tudom mit keresek ott
ahol megtalálni belőlem
csak a csendet érdemes

hol tikkasztó melegben
a szavak csak magad
és hason-más szájáról
hűsíthetnek

hol a közhelyek
menyasszonyfátylán
rajta maradt a cetli
aszerint követed karöltve
- lehet megszokás -
kitől s kinek engeded
fejére feltenni

de tévesen hiszed hogy
nomen est omen
mikor a divatos kakofónia mögött
gyakran koronát ölt a semmi

de engem kötelez
és az enged egyszer majd
továbbmenni

...szomorúan.

2012.06.21.

Szóval csalódott és kiábrándult vagyok.

Sok helyre már mostanában nem is jártam be, de azt a kevés portált is, amit nagyra - többre - tartottam, egyre ritkábban keresem ezután fel.

Minek? Nem az számít, mit mutatsz fel, hanem kiket, hány embert hsz-elsz, lájkolsz...

Apropó, lájk.

A facebook is egy érdekes hely..Nem egyszer tapasztaltam, hogy az addig sehol meg nem jelentetett versemre a face-re feltöltést követő 2 mp-en belül több lájkot is kaptam..mivel linken keresztül lehetett az írásomat elérni, így ennyi idő alatt max! megnyitni, de nem elolvasni volt idő..szóval..azok a lájkok se érnek semmit. Dobálják olvasatlanul egymás irományára az ismerősök..így lassan már annak sem hiszem el, hogy tetszett, vagy egyáltalán olvasta, aki ilyenre sose vetemedne. Tőlük ezúton is elnézést kérek!

De, ha már a facebook sem járható..marad a blog..Ide meg a kutya sem jön...nem érdeke..mert az utóbbi ma már a legfontosabb...

Sajnos.

2012.08.17.

***

Néhány fotó az étkezőkonyha festése után..

Minden puritán.., de nekünk így jó.

A konyhaszekrényeket én mázoltam le..

nem is volt olyan nehéz..de volt is benne korábbról tapasztalatom.

Rumli festés alatt

A kis ötszög-szoba... itt is volt mit takarítani..

Detti fotelje..

Ez a szekrény az egyik darabja egy régi,

de nagyon kedves emléknek, örökségnek.. felújítva.

***

2012.05.17.

Angol muskátli:

Megörökítettem, amíg van mit...egy napot töltött az étkezőkonyhában,mert az idő kint nagyon mostoha volt.

Azóta az erkélyen van....
és egy hét leforgása alatt nem maradt belőle semmi..Valamit nagyon nem szeretett. Virágait, leveleit elhullajtotta. Ha megmarad, akkor ismét lefotózom.

Megmaradt..de csak árnyéka önmagának. Már egy hét után minden virágát, levelét elhullajtotta. Kiettem egy másik - keleti fekvésű - erkélyre, ahol a locsolást leszámítva sorsára hagytam. Nem fűztem hozzá semmi reményt, de azért hetente egyszer virágtáppal meglocsoltam.Egy hónap kellett hozzá, hogy új hajtásokat és két- kettő :) _ darab virággal is megörvendeztessen. Most már bízom, hogy nem "elveszett" muskátli..

***

Na oszt, mi akartam lenni..?

A hatvanas évek alig közepén ahhoz, hogy gimibe felvételt nyerjek, és azok közül is az akkori legerősebbe,nyolcadikban be KELLETT lépnem az úttörőcsapatba..Majd a KISZ-be. A KISZ-be "felvételi" volt egy cég - a későbbi munkahelyem - KISZ titkára, az általános iskola igazgatója és az orosz tanárnőm előtt. Hogy miért pont ő volt a harmadik, fogalmam sincs. Én meglehetősen zavarban voltam, mert semmi elhivatottságot és okot nem találtam rá, hogy miért lépek be, és mert lányiskolában elég figyelemfelkeltő volt egy huszonakárhány éves férfi jelenléte..
Zavaromat egyszerű kérdéssel próbálta a KISZ-titkár oldani:
- Na oszt mi szeretnél lenni, Csilla?

Én - miközben azon morfondíroztam, hogy Éva néni, az orosz tanárnőm vajon miért van jelen - kapásból kivágtam, hogy o r o s z ...
A hatás leírhatatlan volt. Majdnem leestek a székről, annak ellenére, hogy vagy tízszer elmondtam, nyelvbotlás volt..én o r v o s akarok lenni!
/Hosszan vallattak, mert képtelenek voltak felfogni, hogy végül is miért ne.. ? :)))/

Ezek után csak nem lett belőlem orosz, még a gimi befejezése után sem, és orvos sem. Ám ahhoz a céghez kerültem dolgozni, ahol a felvételimet egyengető KISZ-titkár állt ama kitüntetett ifjúsági szervezet élén. És akkor jött az igazi döbbenet: Több éven keresztül bárhol futottunk össze, azzal zaklatott, hogy most már úgyis mindegy..van állásom, és nem fog semmilyen lépést ellenem tenni, de áruljam már el, oszt miért akarok/akartam én orosz lenni?!

Sokáig udvariasan, és vigyorgó ábrázattal próbáltam a "drámai" helyzetet feloldani, míg egyszer megelégeltem, s közöltem, hogy

- Oszt szálljon már le rólam, aki ennyire hülye..!

***

A csatolt zenék okán..

A verseimhez legtöbbször zenét is csatolok. Egy-két kivétellel, mindhez utólag..A Híd a lobéliák felett c. versemhez hosszas böngészés után találtam kedvemre való, a vers hangulatához is illőt.

Amikor rábukkantam, szinte a mennyben éreztem magam. Táncolni kezdtem, amit a kutyám kétségbeesett pillantásokkal,a cicáim pedig elkeseredett nyávogással kísértek.
Lehet ők is azzal a szemmel láttak, amivel egy kívülálló idegen láthatott volna ..kikopott farmerben, elnyűtt pólóban, smink és frizura nélkül..a magam hatvan évével - vagy azon is egy picit túl - áltattam magam, hogy táncolok..
De akkor én húsznak, de legalábbis harmincnak éreztem magam, és ismét valamelyik szórakozóhely táncparkettjén jártam a párommal, mint annyiszor, érdeklődő és elismerő tekintetektől kísérve.
Mert a zene, a tánc sosem volt elhanyagolható számomra.
Még a páromnak sem igen lett volna nagy esélye nálam - kis túlzással.. :) -,ha nem a zsötemre táncolunk azon az éjszakán.
Meg tudom érteni a művészeket, akik valódi tudással művelik és ugyanezt vallják - de sokkal nagyobb hitelességgel -, mikor én, a kis hétköznapi ember is hasonlóan érzek: élek- halok a zenéért, táncért.

2012.05.10.
***

2012.04.11. Húsvét

Régi házunk - ahol most kisebbik Fiamék élnek - bejárata előtt virágba borult fák, bokrok fogadtak..

2012.03.13.

Fogságban

(1977-1978.08.20-ig laktunk a Bethlen u. 50.szám alatt)

Hetedik emeleti másfél szobás lakásban laktunk egy teljes évig a hetvenes évek végén. A mákszemnyi konyha miatt úgy tűnt, mintha egy életet húztunk volna le ott. Akkora volt, hogy az előszobából nyíló ajtó mellett rögtön kezdődő konyhapulton csak a mosogatónak, amellett egy szárítótálcának volt helye. Közvetlen mellette egy kétégős gáztűzhely, azután egy fali kis radiátor volt beszuszakolva. A radiátor mellett kb fél méter széles ablak, a mosogató szekrénnyel szembeni falon pedig egy lecsukható asztallap díszelgett, amit ha felnyitottunk akkor két tányér fért el rajta. Két parányi, kerek, műbőrhuzatos szék árválkodott a két oldalán, és hagyta magát az alig hatvan centis szabad területen kerülgetni.

Ebben a kis lyukban azért nagyon sok sikerélményem volt.

Édesanyám már alsós koromban el kezdett beavatni a konyhaművészetbe. Legelső lépésként rendszeresen magával vitt a piacra, így hamar megtudtam milyen a friss gyümölcs, zöldség. Mire vigyázzak, ha húst vásárolok, kitől érdemes tojást venni, és hasonló hasznos dolgokra. A főzésnél is - ha délután kellett suliba menni, mert akkoriban az általános iskolákban megszokott volt a két "műszakban" oktatás - szívesen ott álltam mellette. Majd egyre aktívabban vettem ki a részem az ebédek elkészítésében. Valójában középiskolás koromra már mindent meg tudtam csinálni, csak nem volt bátorságom. Ha nekem kellett teljesen egyedül egy ételt elkészíteni, akkor úgy izgultam, mintha az életem függött volna tőle.

A középiskolai évek alatt azonban egyre kevesebb időm maradt. Édesanyám is úgy látta, hogy jobb lesz egy kicsit szüneteltetni a gyakorlást. A lényeges dolgokat tudom. A többit meg majd kitapasztalom, ha az élet úgy hozza.

Ahogy saját lakásunk lett erre rögtön sor kerülhetett. Olyan sütiket, parfékat és egyéb nyalánkságokat készítettem egy remek szakácskönyv instrukciói alapján, amikről addig otthon nem is álmodtam. (Édesanyám konzervatív magyaros konyhát vezetett, megszokott, hagyományos ízekkel.)

Amíg sütögettem, főzögettem, fejből vagy a pici lehajtható asztal sarkára szuszakolt könyvből verseket, meséket mondtam, olvastam az én kétéves kicsi fiamnak, aki a konyha melletti 2x3 méteres pici szobájában játszadozott.
Így én is haladtam a dolgommal, és a fiam sem érezte egyedül magát. Mire oviba ment, már sok-sok verset ismert és tudott.

Zozo nagyon aranyos, inkább megfontolt, jó gyerek volt. Ám néha elő-előbújt belőle is a kisördög.
Egyik ilyen főzős délelőtt nagyon elmerültem valami sütemény készítésében, és nem figyeltem annyira, hogy miért is jött ki a szobájából. Csak azt vettem észre, hogy csukódik a konyha mindig sarkig tárva ajtaja. De ez még nem is lett volna gond. Ám a kulcs is megfordult kívül a zárban.
Zozó bezárt a konyhába!
Előbb nem vettem annyira tragikusan. Gondoltam szép szóval se perc alatt célt érek. Ám hiába kérleltem, érveltem bármivel, Zozó a lakásban, annak egyetlen nagy szobája, az előszoba és a fél szoba között rohangált szakadatlan nevetés közepette, szinte transzba esve. Bennem egyre inkább előtört a pánik, mert rájöttem, hogy ismét nem zártam be a bejárati ajtót, így ha eszébe jut, akkor ki is tud a folyosóra szaladni, s onnan meg ki tudja merre menne..

Akkor - isten ne adja - akár a liftet is kinyithatja, s ha megint rossz a lift, mint pár héttel korábban, úgy akár az aknába is leeshet. Azon az ominózus napon szerencsére csak én voltam a folyosón, és valami miatt kinyitottam a lift ajtót. Talán csak kíváncsiságból, hogy működik-e, mert elég gyakran meghibásodott. Megdöbbenésemre csak az üres liftakna tárult elém. A lift valahol az egy emelet körül állt. Rémülten riasztottam az emeleten lakókat, s amíg a kisfiamat a szomszédra bíztam, átmentem a szomszéd lépcsőházban lakó házfelügyelőhöz, hogy intézkedjen. Elképzelni is rettenetes, hogy mi történhetett volna, ha egy gyerek nyitja ki a lift ajtaját, és esetleg figyelmetlenül megpróbál belépni.

Na ilyen és ehhez hasonló szörnyűségek peregtek a szemem előtt. Közben átfutott az agyamon, hogy a párom csak este hat után jön haza, és még dél sincsen..Mit kezdek én addig a konyhában, és mi mindent kezd majd Zozó a hirtelen jött fene nagy szabadságával? Mert szabad volt addig is, de most még hatalma is volt..felettem..

Ígérgettem fűt-fát, de hajthatatlannak bizonyult. Végre eszembe jutott, hogy ne játékkal kábítsam, hanem egy tábla csokoládé kilátásba helyezésével mozdítsam előbbre a dolgot.
Úgy tűnt, hogy telibe találtam.. Végre hajlandó volt az ajtót kinyitni. De miért is menjenek simán a dolgok. Akárhogy ügyeskedett csak nem fordult el a kulcs a zárban. Ekkor jött az ötlet, hogy az ajtó alsó felén lévő szellőzőnyíláson passzírozza át nekem a kulcsot. A kiszabadítási akció nem járt sikerrel, ami ismét azt eredményezte, hogy Zozó csatakiáltások közepette újra rohangálni kezdett a lakásban. Ezt már nem bírtam tovább hallgatni.
Félre téve minden ismert és ismeretlen nevelési tanácsot, kiüvöltöttem:
- Azonnal add be a kulcsot, mert akkora pofont kapsz, ha kijutok, hogy elszállsz!

Néma csend. Majd az ajtó szellőzőnyílásánál motoszkálás..

-..és mi lesz a csokival? - kérdezte megjuhászodva?
- Megkapod!
- ..és nem kapok ki?

Na most hazudjak vagy sem? A csokin kívül beígértem egy pofont is..
- Amiért bezártál, és nem engedtél ki, azért megérdemelsz egy pofont. De, ha mégis kiengedsz, akkor ahogy ígértem, kapsz érte egy tábla csokit.

Végül mégis ő engedett ki. Addig ügyeskedett. Addigra már előkerestem a konyhaszekrényben jutalomnak is tartogatott csokoládét, és szinte lefőttem a gondolattól, hogy ha kint leszek, mit is tegyek? Megüssem, ne üssem? Akár így, akár úgy, a tekintélyemnek vége lesz.

Amikor végre kiszabadultam Zozó már nem nevetett. Csak állt előttem, kicsit mintha zavarban lett volna..s ahogy meglátta a csokoládét, kikapta a kezemből és felkiáltott:
- Máskor is..!
Azt hiszem nem ért a mondat végére, mert elcsattant minden előzetes hezitálás ellenére egy pofon.
Azután már csak arra emlékszem, hogy guggolok, és ő sír a nyakamba, én meg a vállára..

Azóta is sokszor eszembe jutott.. és sokat nevettünk a konyharabságomon.

2012.03.13.
Zsefy Zsanett

2012.03.04.

Hajnali ízek, illatok

Nézem az órát: még háromnegyed három sincs. Valami rosszat álmodtam, ami azonnal kicsapódott a fejemből, ahogy felpattant a szemem. Előbb még néhányat fordultam az ágyban, hátha vissza tudnék aludni, de beláttam hasztalan a próbálkozás.

Nem a legsikkesebben, de sikerült kikászálódnom a takaró alól. Az éjszaka gyakran inkább fáradalmakat, mint pihenést hoz. Úgy érzem magam reggelente, mint aki egész éjjel nehéz zsákokat cipelt. Hja! Túl vagyok a húszon.

Mielőtt kicsoszogtam a konyhába felmerült ismét bennem, hogy itt lenne az ideje lerakni végleg a cigarettát. Ment ez már korábban is, és sokáig eszemben sem volt újra rágyújtani. De egyszer csak megtörtént a baj, s ment minden tovább a maga megszokott ritmusában. Reggeli kávé cigivel, ebéd után cigi, vacsora után szintén. A köztes időben pedig bármikor..

Szóval lépni kellene. Vissza a régi szép időkbe, amikor csak édesapám cigarettájának illatát éreztem, de egy percig sem zavart, és nem is keltett vágyat bennem, hogy rágyújtsak.

A hajnali órák nagyon becsapósak. Van, hogy az Istennek sem akar a Nap felkelni, máskor pillanatok alatt megvirrad. Úgy látszik a jó Isten sem elég kiegyensúlyozott. Még az is lehet, hogy hangulatfüggő.

Ma biztos fáradt, mert alig múlnak a percek.

Hogy jobban teljen az idő, ha már felkeltem, hozzálátok némi harapnivalót, pár szendvicset összeütni nagyobbik fiamnak, aki reggel ismét sakkversenyre megy. Nem mintha nem tudná megcsinálni, de legalább valami haszna is legyen, ha már fent vagyok.

Persze a cicák rögtön körbe kapnak, hátha nekik is jut pár finom falat. A kutyusunk már nem ilyen friss. Inkább szunyál tovább a megszokott foteljében.

Amíg a császárzsömléket felvágom, megkenem juhtúróval, majd szalámival, citromkarikákkal és reszelt sajtkupacokkal kibélelem, eszembe jutnak a gyermekkorom uzsonnái.

Már az óvodában, később általánosban is valami fantasztikus élmény volt az uzsonnaszünet. Még most is érzem az illatokat, magam előtt látom az óvodáskori kis kosárkámat, majd az iskolai uzsonnás tasakomat, amit édesanyám varrt saját kezével. A vajas kenyér, vagy vajas kifli illata, íze, valami fenomenális volt. Nem volt akkor, a hatvanas évek elején-közepén hétköznap szalámi, de még felvágott sem a kenyér, vagy jobb esetben a kifli között. Azok vasárnapi, ünnepnapi csemegék voltak. Már az is élmény volt, ha paprikaszeletek jutottak a vajra, de sokszor a vaj helyett is csak zsír. Esetleg mellé még alma.

Mégis. Nem tudom, miért mindig örömmel fogtam hozzá az uzsonna elfogyasztásának. Lehet a szünetekben a futkározás miatt jött meg az étvágyam, de az biztos, hogy öröm volt minden falat, és boldog voltam, hogy az én anyukám lám milyen finomat csomagolt már megint nekem!

Sokat gondolkodom, hogy vajon miért éreztem úgy, hogy minden falatban ott van velem. Miért olyan más, jobb az íze annak, amit tőle kaptam.

Csak egy magyarázatát találtam mind a mai napig: a plusz nem volt más, mint a szeretete.

***

2012.február 05-i életkép az erkélyeken és a havas utcákon:

2012.február 05.

..és egy kis összehasonlítás:

2010. decembere az ablakunkból:

***
2012.02.06.

Ma azon filóztam, hogy ha már nem leszek és Isten ne adja nem lesznek unokáim, akkor semmi nyoma sem marad az életemnek néhány emberöltő után...örökre a süllyesztőbe kerül a nevem, mintha nem is léteztem volna ..Pár évtized..és nem lesz, aki emlékezzen rám. Mi végre él az ember, ha nem tud maradandó nagyot alkotni az Élet bármelyik területén..? Mintha csak kitölteném a teret, hogy ne legyen üres.

Ezt a gondolatomat meg is osztottam Valakivel, aki így reagált:

"pedig számos dolog van, amivel komoly nevet tudnánk magunknak kivívni:

Az energia térből való kinyerése.
A rák végleges gyógyítása.
Az űrutazás problémája / fénysebesség, féreglyukak (!)/
Az emberi jogok érvényesítése , lásd: minden ember legyen szabad, s dolgozhasson a jövőjéért.

stb."

Nem hagyhattam az ötleteit szó nélkül... Így a válaszomat is megosztom itt:

Az energia térből való kinyerése alapból nem éri meg azt a kockázatot, hogy egy percig is törjem rajta a fejem..ha élni akarok.
Lsd alternatív üzemanyagok - a PB gázon, elektromos áramon, a folyékony állapotú hidrogén felhasználásán túl - a (sós) víz elektrolitikus bontásával kis reaktorban képződő hidrogén általi meghajtást.. Ezeknek szinte bármelyike lehetne megoldás - most csak az üzemanyagokra korlátozva a lehetőségeket -...de olyan zsebbe vágó téma, hogy nem egy feltaláló tűnt el ötlete miatt - annak szabadalmaztatása előtt - a föld színéről.. vagy ha rájuk leltek, már hiába volt minden kísérlet, hogy testükbe még legalább hálni visszajárjon a lélek..
Így úgy érzem inaktivitásommal többet nyerek, mintha fölös energiámat (tető)térből próbálnám mások számára hozzáférhetővé és azáltal hasznosíthatóvá tenni.
*
A rákkal az a gondom, hogy nem vinne rá a szívem, hogy élve megfőzzem..Így szenvedhet az akármi kórtól, végleges gyógyulásra nem, csak természetes haláláig tartó kínra számíthatna nálam.
*
Az űrutazás problémája hidegen hagy..és én nemcsak utálom, de nem is bírom a hideget..viszketek tőle. Így fénysebességgel rástartolok valami másra..mondjuk a féreglyukakra, az éppen vitamin utánpótlásra szánt almám elfogyasztása közben..Kétségbe ejtő ebben a témában is a helyzet. Egyetlen féreglyukkal sem találkoztam.
Számos cikkbe beleolvasva rájöttem, hogy nagyon izgalmas kérdés, de inkább néhány nálamnál - talán - jobban képzett tudósnak is esélyt adok.

*
Az utolsó felvetésed viszont mélyen érintett. Gondoltam is rá, hogy nyakig elmerülök benne.
Már csak a fekete lyuk effektust kell legyőznöm. (Mégis csak foglalkoznom kellene azokkal a lyukakkal..)
A megoldás ugyanis valahol ott leledzik a fekete lyukakban. De rájöttem, hogy feleslegesen törném magam..engem is elnyelne..vagy már benne is vagyok (vagyunk).
*
A konklúziót nem én fogalmaztam meg:

''Megtanultam, hogy az emberek elfelejtik, amit mondasz, és elfelejtik, amit teszel.
Az egyetlen dolog, amire emlékezni fognak az, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük.''
(Angelou, Maya )
Ezért minden kedves ismerősömnek kívánom, hogy éljen nagyon-nagyon sokáig!
(Mert kell majd valaki, aki emlékszik rám..)
:))))

***

Néhány fotó gyermekkoromból...csak úgy...hogy meglegyen itt is..majd írok hozzá valamit.. :))

Anyai Nagyapám és egyik Nagybátyám, Barabás Lajos

Anyu: 1950.03.11.

Apai Nagyapám, Szentesi Gábor

Apu: Ötvenes évek közepén

Jómagam..:

Négyévesen szörnyű morcan..
nem szerettem az addig kedvenc,
de már kinőtt és szűk ruhám...

Én, a sohasevolt balerina..kb hatévesen

Anyuval, apuval..
úgy hétévesen..:

Konyáron, anyuval..
talán kilenc-tíz lehettem..:

Ugyanakkor és ott..

a Drága Szentesi Nagyszüleim háza előtt..:

..kamaszodva..14 évesen:

1971-ben, fekete hajjal..

1971-ben:

1973-ban...már vörösen...,
mivel a visszafestés még nem érte el a célját..

1973-ban..

40 évesen..saját hajszínnel,

de dauerrel... :))

Félelmeim...avagy sok(k-)ok
2012.01.16. 07:15
Alapvetően megfontolt, előrelátó nő voltam, vagyok. Aki ismer azt is tudja, hogy
vannak rejtett tartalékaim. A pénzt leszámítva.
De tudok még meglepetést okozni.

Ilyen, hogy - bár általában bátornak érzem magam - iszonyatosan félek a tűztől. De ugyan ki nem? Ám egy idő óta a földrengéstől is. Gondolom ez már sokkal értelmetlenebb dolog, hiszen semmiképpen sem tudjuk befolyásolni. Vagy megtörténik velünk is, vagy nem.
Mindenesetre ez irányú aggódásom akkor derült ki, amikor szüleimtől elköltöztünk saját lakásba. Hetedik emeletre.

1977-ben több kisebb földrengés is volt a környező országokban és hazánkban is.
Ekkor alakult ki az a szokásom, hogy az ilyen hírek után napokig felöltözve aludtam, hátha menekülni kell, és akkor ne már pizsamában!
Mindenkire gondoltam. Páromra és kisfiamra is. Ruhákból, konzervekből túlélő csomagokat készítettem. (Persze titokban..)
*
Már férjnél voltam, amikor édesapám vett egy kis - háromszögletű - telket a Diószegi úton. Úgy a hetvenes évek elején. Apuról tudva levő volt, hogy mindent maga csinált.
Az első kapavágástól a víkend-ház utolsó téglájáig. Szó szerint vehetjük még a téglát is, hiszen bontott anyagból készített mindent. A vizes blokktól kezdve a parkettáig. De mire kész lett a ház, a kert egyik szegletében a műhely, a tyúkól, a galambdúc, bizony senki nem mondta volna, hogy nem vadi új alapanyagokból dolgozott. (Még a másfél méterrel magasabb kertoldalt is egyedül "gyalulta" annak idején kétkezi munkával vízszintesre.)
Készített kerti kapát, asztalokat, ajtókat, s a kedvemért rácsokat az ablakokra.

Éppen ez az amiről írni szeretnék. Mert mi a kis ház - másfél szoba összkomfort, majdnem 35 négyzetméter, ami a hetvenes évek végén nagy szó volt! - elkészülte után minden nyáron ott töltöttük a szabadságunkat. Előbb csak a gyerekekkel, azután már a kutyáink, és a papagájaink is velünk tartottak. Mesés idők voltak azok egy városi család számára. Főleg a fiúknak és a kedvenceinknek.

De számomra csak a nappalok teltek felhőtlen boldogságban. Ahogy leszállt az est, és a kert egyik kerítése melletti öreg nyárfasor a legkisebb szellőre hangos zizegésbe, susogásba, nagyobbacska szélben már rémisztő zúgásba kezdett, rajtam úrrá lett a félsz. Állandóan betörők lépteinek zaját hallottam ki a falevelek zúgásából. Hiába volt a párom, és a gyerekeink részéről minden győzködés, én szinte egész éjjel az ablakokat, ajtókat lestem. Néha - ez akkor nagyon okos gondolatnak tűnt - bátran..kirontottam nagy zajjal a házból, a kutyákat is kiengedve. Mert azok bent aludtak az előszobában, hogy "kéznél" legyenek, ha meg kell bennünket védeni..
*
Az örökös félsz idővel egyre jobban befészkelte magát a kis házba, és sehogy sem akart tőlem megválni. Így kitaláltam, hogy kis baltát teszek a fekhelyem mellé. Erről természetesen nem világosítottam fel a családot. Legalábbis, amíg le nem buktam. Ez pedig elég soká következett be. Kábé a harmadik nyaralásunknál.
Így már néhány éjszakát nyugodtan át tudtam aludni. Amíg egy újabb gond nem merült fel.

Egyik éjjel felriadtam valami zajra. Már nyúltam volna a kis baltáért, amikor rádöbbentem,
hogy a párom szöszmötöl a konyhában. Ekkor hasított belém, hogy a sötétben - ami a kertségekben azt jelenti, hogy a beszűrődő alig közvilágítás arra sem elég, hogy az orrát meglássa az ember - akár a páromat is fejbe kólinthatom tévedésből.

Szóval a kis baltát idővel száműzni kell! - villant az agyamba. Valami más megoldásra van szükség. A rács tűnt a legjobbnak. Így kénytelen-kelletlen idővel apukámat is beavattam gondjaimba, aki végül is rászánta magát és saját kezűleg olyan rácsozattal látta el az ablakokat, hogy azt a jó Isten sem tudta volna egy könnyen leszerelni.

Sajnos nem maradt jobb kép a házról..

- itt még egy ideiglenes garázs is bezavar a képbe -

Sokat dolgozott..túl sokat..mégis vidám volt

Anyu a fiúkkal

Azt hihetnénk, hogy innentől felhőtlen volt minden éjszaka. Az is. Amikor nem borult be.
Ám az én fantáziám tovább működött. A következő évben már újabb tragédia bekövetkeztétől tartva riadtam fel éjszakánként.
Ez pedig a tűz volt.
A gázpalack, és a villámlás lett a potenciális gyilkos fegyver rám és családomra nézve. Mert mi történik, ha felrobban a gázpalack - amit ugyan minden nap hússzor megnéztem lefekvés előtt, hogy elzártam-e, és naponta szappanhabbal, hogy nem ereszt-e, de sosem lehet tudni..

Na és a villámok! Amiktől addig sosem féltem...
Mert, ha tűz ütne ki a becsapódó villámtól, az esetleg felrobbanó gázpalacktól?
Ha mindez éppen az egyetlen ki-bejárati ajtó környékén történne?
Akkor meg a rácsok miatt nem tudnánk kimenekülni....!
*
1997-ben - apu halála után - eladtuk a kertet. A szívem majd' meghasadt. De képtelen lettem volna a szép emlékek ellenére a szörnyű éjszakák miatt akár csak egyszer is ott aludni, mert ahogy telik az idő, a félelmeim száma sehogy sem akar csökkenni.

Most már állandóan attól félek, hogy pánik beteg leszek..... :)))

Kis gémeskutat is összeütött papa az unokáknak..

Voltak galambok - és tyúkok - is a gyerekek örömére

***

2012.01.16.03:59

Becsapódás híján

Hajnali kettőkor felriadok. Teljes nyugalom. Bent-kint csönd. Majd egy autó riasztója kapcsol be. Kábán kimasírozok a konyhába és megnyugvással konstatálom, minden megvan.
Semmi rom, füst, szétrobbant tv. Az a szerencsétlen virág is tök ugyanolyan ramatyul fityeg a cserepében kiszáradás előtti végstádiumában, mint tegnap este.
Iszok egy pohár szódát, és leülök készíteni egy házibagót. (Ha a pálinka lehet az, akkor a cigi miért ne? Én tömködöm a hüvelybe a dohányt, némi mechanikus herkentyű segítségét is igénybe véve.)
A pöfögésre már a sokszögben kerül sor. Ez egy ötszögletű szoba. Azt hiszem a ház tervezője Rubiknak szegről-végről rokona lehetett. Vérében volt a találmányok iránti vonzódása. Csak ő nem kockákban gondolkozott. Az olyan snassz lett volna. Inkább a sokszögek..
A számítógépet lezserül lábbal berugom, s várom a nagy Mozillát..Megjön.
A gúgliba bepötyögöm: Földet ért az űrszonda..enter. Várok.. Két hír:

"BM OKF - Földet ért az űrszonda
2012. január 15. 20:17
Az Orosz Föderáció Budapesti Nagykövetsége megerősítette....bla-bla-bla..a
Phobos-Grunt űrszonda az Atlanti-óceán középső részén belépett a Föld légterébe.
A ..bla-bla-bla.. műtárgy szétrobbanását követően a zuhanó darabok az észak-afrikai partok és Spanyolország irányába szóródnak szét.
Magyarország területén..bla-bla-bla... további óvintézkedésre nincs szükség."

Másik:

"Dátum: 2012. január 15. - police_hu ·
A meghibásodott orosz űrszonda darabjai a Csendes-óceánba zuhantak."

Mire ezeket leírom több hír is fent van a neten.
Azt hiszem most már átöltözhetem pizsamába.
Még elszívok egy cigit a biztonság kedvéért. Azután kiszabadítom a tappancsokat.
Egyiküket a hord-kosárból, a másikat a fedeles bevásárló kosárból, kettőt az utazó táskából, s a kis összeférhetetlent a reklámszatyorból.
Nagyokat nyújtózva mind elvackolódik korábban megszokott helyén: az ágyamon.
Már megint nem lesz hol aludnom a macskáimtól.

A kötélhágcsót visszateszem a poroltóval és a feszítő-vágóval együtt a heverő
ágyneműtartójába. A túlélő csomagokból előhalászom a húsz kiló macskaalmot, a tíz kutyaropit, a fél liter kávét, az öt csomag dohányt - a hüvelyekről most látom, hogy elfelejtkeztem -, párom öt félpár zokniját, és a fiam sakkészletét.
Ni csak! Tegnap csupa fehér bábut raktam be a nagy kapkodásban..
A hátizsák alján végre egy kiszuperált gázálarc és a porszívóm társaságában megtalálom az utolsó vacsora maradékát: egy kakascombot.
Hármónknak kevés lenne.
Inkább elfogyasztom.

Még megszabadítom nyakörvétől, pórázától a kutyám, és jó éjt kívánva neki átadom a
helyemet a fotelben.

Becsapódás kipipálva. Menekülés prolongálva.

Alvás - hely hiányában - kipipálva.
***

Negyven...1972.01.15.-2012.01.15.

Legnagyobb hőmérséklet emelkedés 1 nap alatt:

1972. január 14-15-én 57.2 °C-t változott a hőmérséklet a Montana államában fekvő Lomában (-47.8/9.4).

Ennél nagyobb csak az én szívemben volt....:)))

Negyven éve...Fogom a kezed

Elvis: Sírva a kápolnában
http://www.youtube.com/watch?v=_abo3igIX50

FOGOM A KEZED

Mikor az este lámpásokat gyújt,
a pirkadattal az éjjel elcsitul,
mikor a hajnal arcodra simul
mosolyodtól a nap is elpirul:

Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.

Mikor fáradtan este

mellém lerogysz,
de némán még

rám mosolyogsz,
mikor nem mondod

soha azt nekem,
hogy eltékozoltam

az életed:

Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.

Mikor a boldog órák már
üveggyönggyé zsugorodnak,
majd ezek újra, meg újra

halványan kigyúlnak,
mikor a gyermekünk lesz több,

mint az egész életünk:

Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.

Mikor hajunkat már

csak a holdfény festi át,
s a zúgó őszi szél

sem hoz romantikát,
mikor egy néma perc

lesz örökkévaló,
utolsó sóhajod

számomra útravaló,

mikor a szép emlékek is

csak a szívemet marják,
mikor az illatok, virágok

tested betakarják

Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.

Zsefy Zsanett

***

Ha nem tudsz úszni..

Úgy tizenhárom éves lehettem, amikor a strand két méteres medencéjében próbáltam ki úszótudásomat, amit azelőtt - még ötödikes koromban - a tanmedence keresztbe úszásánál oktatóm is elégségesnek tartott.

Csakhogy a "két méteres" - két méter mély - medence szélessége kétszer akkora volt, mint a tanmedencéé..és nem is igazán párhuzamosan úsztam a medence szélével.

Egyre messzebb kerülve attól, rádöbbentem a medence majdnem közepén, hogy ha levegőt veszek, akkor elsüllyedek.

Magyarul: nem tudtam úszni.

Eszeveszetten próbáltam kijutni, s minden felszínre emelkedésnél kalimpálni a karjaimmal, hogy valaki segítsen..A kutya sem törődött velem..Csak úgy elúsztak mellettem. Ki is gondolta volna, hogy mellettük nem játékból kalimpál, hanem segítségre vár egy kis idióta.. Valahogy kijutottam. Azóta sem voltam mély vízben..

Héttorony - Naplóm: - töröltem -

2011. május 4., szerda 10:53

Közmondások - nekem

"Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!"
"Ami a szívemen, az a számon"

Nem voltam igazán soha hirtelen ember. Meggondoltam mindig mit mondok, s mit írok. Örömömet sem mutattam ki mindenkinek teljesen. (Néha azért, hogy a másiknak ezzel ne okozzak kellemetlen pillanatot..., mert voltak, s lehetnek ilyen helyzetek..)
A haragomban pláne visszafogtam magam, ha másokról volt szó.

/A leégett lecsó miatt viszont azonnali dühkitöréssel szoktam reagálni... :)/
Néha nehéz volt, és nehéz, de érdemes. Hiszen nem tudhatjuk lesz-e még mód korrigálni, ha mégse nekem volt igazam...
/Mióta átestem egy infarktuson, még inkább így érzem./
Az örömömet mostanában különösen hirtelen hagyom kitörni, és szinte azonnal kimutatom. De a haragot, ellenérzést, bántást, sértést, meg nem értettséget igyekszem nem azonnal lereagálni. Ilyen estekben ahogy mondják, elszámolok..néha 100-ig, vagy tovább. Alszom rá egyet, és igyekszem a másik szemszögéből végiggondolni, hogy kinek, miben, miért volt igaza. ..és nem visszavágva próbálok közös nevezőre jutni.
Szerintem a békés, egymás mellett, együtt élhető élet egyik pillére ez.

Ezért mondom én is, mutasd ki még ma minek örülsz, mert nem tudod lesz e holnap rá módod...vagy lesz-e még kinek ,
és ne itélkezz és reagálj azonnal hirtelen haragból, mert lehet nem lesz már lehetőséged, hogy tisztázd a másikkal!

Az előbbiekből következik, hogy az Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.., Ami a szívemen, az a számon..sem vehető szentírásnak.

Tudni kell, mikor melyikre hallgassunk..

***

MINDENNAPI bosszúságok

Dohogok

Piszkosul tud dühíteni, hogy bagózom..Az még inkább, hogy ez másokat is irritál. Nem az a gond, hogy vigyázni kell/ene/ magamra, másokra, félteni gyerekeinket a passzív dohányzástól is. Nem.

A gondom azzal van, hogy míg a dohányosokat most már egy szempillantással földbe passzírozzák, addig a "természet lágy ölén", a hamarosan dohányzástól mentesített közterületeken, így a buszmegállókban is tovább szívhatjuk a kipufogó gázt minden rákkeltő összetevőjével együtt. És erre csak rakódik a többi gépkocsi által kibocsátott szennyező gáz és korom, mely utóbbit nap mint nap takaríthatom az erkély burkolatáról, mert fekete bevonatként rakódik rá. Így itt, ahol én lakom 11 éve, a Csapó utca vége felé, egyáltalán nem lehet kiteregetni az erkélyre! De nappal még ablakot sem szabad nyitni, ha nem akarom, hogy a lakás is tele legyen a dohányfüstnél sokkal ártalmasabb levegőszennyezéssel. (Ez nyilván nem csak erre az utcára, városra jellemző.)

Ja, hogy utazni kell? Igen. A kisbabáknak pedig levegőzni kellene! Ebben, és a legtöbb városi utcákon viszont nem ajánlatos!
Tudom, nem mindenhol lehet, szabad sétáló utcát kialakítani. De pl a
buszokat simán ki lehetett volna trolikkal váltni. (Mint a mostanában kiépülő villamosvonalakat is. Kevesebbe kerülne, és ugyanúgy nincs levegőszennyezés vonzata, mint a villamosnak...)

Az autósok, ahogy elnézem a benzinárakat, hamarosan ritkábban ülnek volán mögé. Ám ez nem elég a probléma megoldásához. Több fa is kellene - sokat kivágtak, vagy nem is volt telepítve. Pedig a nyári kánikulában mennyivel kellemesebb lenne - akár bevásárló céllal indulva - egy kis sétát tenni fák övezte lakókörnyezetünkben.

Az autók használatát azzal is lehetne csökkenteni, ha a tömegközlekedési
járatokat részesíthetné(n)k előnyben. Ahhoz viszont az kellene, hogy a jegyek, bérletek ára ne szökjön az égbe. Olcsóbban, több ember valószínű nem tenné ráfizetésessé a vállalatot hosszú távon. Nem beszélve az így csökkenthető szennyezésről, az azáltal indukált betegségek megelőzhetőségéről, ezzel együtt a csökkenő társadalombiztosítási terhekről.

Na, de ez csak amolyan füstölgés a részemről, amitől szerencsére tüdőrákot nem kapok.

Én se, Te sem.

DE befejezem, mert hallom, köhögési rohamot kapott a párom, amikor kiment az erkélyre..

Megyek..sodrok neki egy cigarettát.. Rosszall