messze nyúló emlék-füzek,
'hol fakadtak, törzs már kérges,
megtartani ág sem képes.
Gondot gombol ki és vissza
orkán szele, s könnyét issza
feledésnek vályog háza,
ablak-szemén hályog máza.
Két kezével tépné széjjel,
felriasztja minden éjjel,
hol rontotta, hol hibája?
Cipzárt húzna visszájára.
De azt veri, - dobol benne,
hiányt szabdal lélegzetbe -,
ha most mindent újra írna,
ami elmúlt 'rá' nem sírna,
ma is hagyná hadd zubogjon,
érfalakban buborogjon,
nemesedjék, mint az óbor
aranyoz ki a hordóból.
Mind 'mi fakult lényegtelen.
A fény bennünk legyen jelen..
2012.03.12.
Zsefy Zsanett
