2011. aug. 9.

A Hold szerelmese


 Beethowen: Mondschein Szonátájára

ÁTIRAT


Hangjegyeket hord a Hold ezüstlő fátylán,
nem sejti a jövőt ami bizton vár rá.

Mintha benne ringna csillagos ölében,
úgy issza a holdfényt pihenős időben.
Így születik mennyből világnak a dallam,
később lelkében szól, már csak ott nem halhat.
Reményt lop az éjtől minden ébredéshez,
keserű gyermekkor akkordokba téved.

Míg a hang csendesül, befelé úgy fájul,
hasítása siklik, billentyűkön tágul,
s átívelve rögtön simítja az égre
a csodát, hogy a mát végleg megigézze.
Azt, amit már később soha meg nem hallhat,
de siketen is él benne minden dallam.
Szaporázza sorát táncoló jegyeknek,
hogyha megszülettek máshoz elérjenek.

Nem tudja - tán érzi -, örök lesz e szépség,
holta után sem árt neki semmi kétség.
Álmodva pár évet fülének zenéről,
emlékek idézte újabb szerzeményt költ.
Kioldva szívének legsötétebb titkát:
csendből szórja széjjel harmóniák szirmát.

Ezüstös holdfátylon csillagok feszülnek,
hangokat szitálnak, s bennünk megcsendülnek.


2011.08.09.-2012.10.08.
Zsefy Zsanett

*
(korábbi címe:Titok)

3 megjegyzés:

Judit írta...

Miután nagyon szeretem ezt a szonátát, külön is öröm volt, hogy a versed csak hozzáadott.

Bakkné Szentesi Csilla - Zsefy Zsanett - írta...

Nagyon örülök, és köszönöm!

Bakkné Szentesi Csilla - Zsefy Zsanett - írta...

Eredeti (amihez Ditta megjegyzése érkezett..):

Hangjegyeket hord a Hold ezüstlő fátylán,
nem sejti a jövőt ami bizton vár rá.

Mintha benne ringna csillagos ölében,
úgy issza a holdfényt pihenős időben.
Így születik mennyből világnak a dallam,
később lelkében szól, már csak ott nem halhat.
Reményt lop az éjtől minden pitymallathoz,
keserű gyermekkor akkordokba sajdul.
A hang csendesül, majd befelé fájul,
hasítása siklik billentyűk soráról,
és átível rögtön, hogy simítsa az égre
a csodát, hogy a mát is végleg megigézze.
Azt, amit később soha meg nem hallhat,
de siketen is él még benne minden dallam,
s 'hogy szaporázza sorát táncoló jegyeknek,
oda-vissza téved sejtekből az ének.
Nem tudja - tán érzi -, örök lesz e szépség,
holta után sem bántja semmi kétség.
Még álmodik pár évet fülének zenéről,
emlékek idézte újabb szerzeményt költ,
kioldva szívének legsötétebb titkát:
csendből szórja széjjel harmóniák szirmát.

A Hold ezüstös fátylán csillagok feszülnek.
Hangokat szitálnak, s bennünk megcsendülnek