2011. nov. 19.

Szeretnék adni mégis

Semmim sincs, csak asszonáncok..
 

Nem vagyok és nem leszek teremtő,
bölcsek köve sem fényezi bensőm,
most valami szépet adnék mégis,
hadd táguljon a ránk szabott ég is.
Költők sora dalolt Mindenséget,
mesebelit, idillikus szépet,
tőlem ne várj egy újabb világot,
a régit hordom, azt kell tovább álmodd.
Hol csillagoknak sziporkázó karca
felettünk az estet kitakarja,
ki ablakából ennyit csen magának,
kincseiből szeletnyit imádhat.
Míg köd sejteti, hol a határ vége,
nem láttatja, milyen az ég kékje,
fényes nappal utcák színes arcát,
mikor idő nem vívja a harcát.
Ám 'hogy oszlik, derűt hoz a bércre,
a Nap sugarat hurkol laza fércbe,
ruhát szab-varr báli belépőnek,
bíborfényt az alkonyterítőnek.
Reggel párját kibontja pirulva,
földre hull a selyem holdfényszoknya,
pőreségét oly büszkén viseli,
bármely' nimfa megirigyelheti.
Nincs szebb mint az alkony tünde fénye,
holdsugárnak játszi könnyedsége,
Napnak földet csókoló sugára,
a világ, ami így marad utána.


2011.11.19.
Zsefy Zsanett

3 megjegyzés:

Judit írta...

Gyönyörű költői képeid vannak...
Megkockáztatom, hogy archaizálsz a XVIII. század életérzéseivel, mert olybá tűnik, hogy az a kor lenne az igazán a Tied!

Zsefy Zsanett írta...

Köszönöm Dittám! :) Lehet..néha vissza-visszanyúlok..A mai stílust nem érzem még annyira.. - bár egyre többször próbálkozom - nehezebben, hangolódok rá.
A verselést leszámítva viszont a korral elégedett vagyok..én szívesen élem meg..a hibáival együtt is. :)

Zsefy Zsanett írta...

Egyszer csak TOP listás lett ez is a POET-en..Hogy mikor? Azt nem tudom..de ma még az. :)