Amolyan szombat délutáni hangulat úszott a város felett.
Az
emberek egy része még a Nagyerdei strandon sütkérezett, vagy otthonában
a táskarádiója kereső gombját tekergette valami vidám magyar nótát
keresve. Az Apolló és a Víg mozi is dugig volt, - mint minden hétvégén -
a délutáni és esti vetítéseken. (Kevés ember ülhetett még akkor a tévé
képernyője elé. Az még úri dolognak számított.)
A kánikulai
hőség még váratott magára, de igazi június eleji napfényes délután volt.
A városból a Nagyerdő felé vezető út mindkét oldalán hatalmas, öreg
hársfák bódították a sétáló embereket. Illatukkal körül lengték a
villamossíneket, az úttesttől tisztes távolban, titokzatosan, s egyben
elutasítóan megbúvó öregedő családi házakat, elegáns villákat.
Ha enyhe szellő fújt még jutott a szomszédos utcáknak is, de nagyobb szél már kisöpörte a csodás illatot.
A hétköznapi rohanásnak nyoma se volt.
Csinosan
öltözött fiatalok andalogtak egymást átölelve, világgá kürtölve
érzéseiket. Gyerekek röpködtek szüleik körül a Vidám Parkban kikunyerált
lufikkal, plüss állatokkal, vagy éppen a nagyadagos fagylaltjukat
próbálták eltüntetni, mielőtt a Nap könyörtelenül elolvasztotta volna
azokat.
Idős párok csoszogtak, bandukoltak. Némelyek botra
támaszkodva, élvezték, amit még a természet adhatott nekik. A
madárcsicsergést, a virágok körül sürgölődő méhek zümmögését,
rácsodálkoztak a járdát szegélyező bokrok rejtekéből elő-előbukkanó,
hangoskodó verebekre, a frissen nyírt füvön éppen csemegéjét fogyasztó
feketerigóra. Régi ismerősök mosolyát keresték, kedves köszönésüket,
"- Hogy tetszik lenni, de jó, hogy látom” – udvarias, olykor közhelyes
szavaikat, és magukba zárták azokat, félretéve rosszabb napokra.
A
két tini lány csinos ruhába kiöltözve, tűsarkú cipőben tipegett a
Nagyerdőről hazafelé. Vidámak voltak, nevetgéltek. Milyen is legyen egy
már nem gyerek, szeptembertől pedig igazi gimnazista lány? Nyolc évig
jártak egy iskolába, de csak a felsőben lettek igazi barátnők. Addigra
ismerték meg igazán egymást. Azóta elválaszthatatlanok. A gondolataik is
egy rugóra járnak.
Boldogok voltak, mert végre igazi nagylánynak
érezhették magukat. Nem szegte kedvüket az sem, hogy nem egy suliba
fognak járni. Attól ők még barátok maradnak.
Sétáltak gondtalanul és csak egy valami izgatta őket. Végre találni egy igazi fiút!
Ez
abban az időben, - a hatvanas években - nem is volt könnyű feladat.
Főleg nem, ha valaki nem koedukált iskolába járt. Ráadásul a nevelési
módszereire valamit is adó, rendes szülő elmagyarázta gyermekének vagy
százszor, hogy jól nevelt lány utcán, villamoson, moziban, vonaton,
buszon, s még ki tudja hány helyen nem ismerkedik! Szórakozóhelyről
pedig szó se eshetett. Oda a tinik csak szülői felügyelettel járhattak
egy-egy sütit, fagyit vagy éppen narancslevet elfogyasztani.
Volt
is fejtörés esténként elalvás és álmodozás előtt, vagy éppen az iskolai
tíz perces szünetekben, hogy akkor hol találnak majd rá az igazira?
Legtöbbször arra a következtetésre jutottak, hogy ők bizony így
vénlányok maradnak.
A szülői ráhatás olyan erős volt, hogy már
attól is lelkiismeret furdalása volt némelyiküknek, ha egy kedves fiú
biztató tekintetét lopva elkapták.
De most valahogy eszükbe sem
jutott a sok intő szó. Kíváncsi szemekkel figyelték a szembe jövőket,
hátha egy csinos srác valahogy beléjük botlik.
Elég lenne egy mosoly is tőle! Na mondjuk egy randi sem lenne rossz.
Még
azon sem töprengtek, hogy az a képzeletbeli nagy ő melyikükkel
randizna. Mindegy. Örülnének egymás sikerének. Hiszen barátnők.
De valahogy ma sem akart összejönni.
Úgy
érezték, hogy rajtuk kívül már minden lánynak akadt párja. Mindenfelé
csak szerelmes párokat láttak. Mintha az összes kamasz foglalt lenne.
Nekik meg egy se maradt – keseregtek magukban, de hangosan nem merték
kimondani. Ismerték egymás gondolatait, de ezt a fajta kudarcot még
maguknak sem merték bevallani.
Lassan elhagyták a hársfasort, már a Bem téren is túl jártak. Néhány perc és hazaérnek. Haza.
És ma sem történt semmi!
Egyre nagyobbakat hallgattak. Egyre kevesebb téma jutott az eszükbe.
A
Nap szinte szégyenkezve húzta be az ablakán a felhőfüggönyt, mint aki
úgy érzi, hogy valamiben egy kicsit ludas. Enyhe szél indult vendégségbe
az alkonyodó város utcáiba. Felfrissítette az álmos tereket, korzózó
embereket. A felriasztott szél meg-megtáncoltatta a gallyakat, máskor
meg a lányok selyem blúzával játszott bújócskát. Térd fölött érő szűk
szoknyájukkal már nem tudott mit kezdeni. Még bele-beletúrt sötétszőke,
rövid hajukba, s elhessegette arcukról az egyre inkább elhatalmasodó
rosszkedvet.
A falevelek sustorgásaiba, gallyak apró, rövid
reccsenéseibe léptek ütemes zaja olvadt. Olyan halkan, hogy a lányoknak
is időbe telt, amíg felfigyeltek rá.
Valaki követi őket!
Megpróbáltak feltűnés nélkül hátrafordulni. A szívük a látványtól a torkukban dobogott.
Két
tizennyolc körüli jóképű srác lépkedett a nyomukban. Épp olyanok,
amilyenről álmodoztak! Magasak voltak mindketten, arcuk már-már férfias
volt, kellemesen finom vonásokkal.
Egyikőjük szőke, míg a másik olaszos, barna, nagy mosolygós szemekkel.
A lányok visszafogták lépteik ritmusát, de kellő távolságot tartottak a fiúkhoz képest, jelezve jó neveltetésüket.
A
két tini mindenféle csacskaságról kezdett halkan társalogni, közben
élénken figyelték a két srác párbeszédét. A lányok fejében a kezdeti
dicsérő, hízelgő szavaktól merész gondolatok kezdtek kibontakozni.
A
randira már a fiúk tettek ajánlatot. A két tini – hiába várt oly régen
erre a pillanatra – még válaszolni sem mert. Végigfutott agyukon, hogy
úgy se mernének elmenni. A szülők még mindig gyereknek tekintik őket.
Jobb, ha sietve hazahúznak - gondolták, s felgyorsították lépteiket.
Hátuk mögött a srácok nem adták fel.
Valami olyan megjegyzést tettek, hogy csak kapják el a lányokat, úgy megszorongatják őket...., hogy sose felejtik el.
A
két tinit megrettentette a fiúk merészsége. Eszükbe jutott az unásig
ismételgetett szülői intelem arról, hogy mi minden történhet meg velük.
Ez már ijesztő kezdett lenni.
Egyikőjük hirtelen hátrafordult, s ugyanazzal a lendülettel egy hatalmas pofont kevert le a mögötte baktató barna srácnak.
Egy
pillanatra talán csak azért lett csend, hogy az azután feltörő röhögés
még félelmetesebb legyen. A szőke fiú majd lenyelte a nyelvét a
nevetéstől, s ami a legszörnyűbb volt még a másik tini lány mosolya is
egyre hangosabb kacagásba ment át.
- Te meg mit nevetsz? – szólt idegesen Marcsi barátnőjére a harcias Cili.
- Tudod te, mit tettél? – kérdezett az vissza.
- Amit megérdemelt. Pofon vágtam!
- De az a szerencsétlen meg se szólalt egész úton!
- Úristen – futott át Cili agyán. Éppen azt pofozta fel tévedésből, aki annyira tetszett neki!
A
vér elöntötte az arcát, miközben visszafordulva egy halk „bocs, ne
haragudj”-ot motyogott a szintén zavarban levő, kárvallott fiúnak.
Azután barátnőjével egyre tempósabban, majd szinte futva menekültek álommá foszlott lovagjaik elől, egészen hazáig.
2009.10.22.
Zsefy Zsanett
