Legújabb honlapom, ahol saját verseim válogatása olvasható

https://sites.google.com/site/zsefyseholsincsvilaga/home?authuser=0

Ha a vendégkönyvből inkább a másik blogomba szeretnél visszalépni:

KATTINTS AZ ALÁBBI CÍMRE:

SZUSSZANÁSNYI...Zsefy - VERSEK


Szeretettel várlak, látlak Olvasóim között!

Ha tetszik, iratkozz fel ott is követőmnek!

Szusszanásnyi Zsefy: törmelék

Szusszanásnyi Zsefy: törmelék

Blogom folytatását az alábbi címen - linken - éred el:

SZUSSZANÁSNYI...Zsefy

Szeretettel várlak, látlak Olvasóim között!
Ha tetszik, iratkozz fel ott is követőmnek!

Frici - igaz történet

Életemet eddig a család, a munka, s a magára hagyott kutyák , cicák befogadása töltötte ki.
Mindegyik millió örömmel és millió fájdalommal jár.
De mindegyik érzés egyedi és megismételhetetlen.

1. rész

Június harmincadika délután hat óra.

Dühös voltam, ami az utóbbi pár évben már egyáltalán nem volt feltűnő a kis családomnak. A miértje sem volt igazán ismeretlen számukra. De ugyan kit érdekel az, ha valaki ötven akárhány éves korában is mindent megcsinál. Vagy megpróbálja csinálni . Ha olyan hülye…
Szóval lomposan, a 36 fokos kánikulától lefőve, s hulla fáradtan vágtattam le azért a nyomorult cigiért. Mert ugye én is szívom, meg a párom is, de ha nincs, félre mindennel, s irány a bolt! Naná, hogy én! S ez még inkább felpumpál.

Azért most is igyekeztem a bájosabbik arcom elővenni, mert ki szereti, ha mások annyinak, vagy tízzel többnek nézik, mint amennyinek vallja magát.?
Nos kellőképpen "dögösre" véve a formát, pillantottam meg a szomszéd diszkontos hölgyet, aki kissé várakozó, s kíváncsi tekintettel nézett át a vállam fölött. Helyes, kedves, és közvetlen egyéniségnek ismertem meg, akivel viszont csak egy - két mondatot váltottunk az egy- két "Pakli" cigi megvásárlása közben. Ám most valahogy nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem, kit néz, vagy vár annyira?

- Csak azt a kis cicát nézem ott, annak a fiúnak a lábánál.
- Jézusom, milyen aranyos! - kiáltottam fel.
- Mindenkihez odacsapódik, hogy vigyék haza, de csak megcsodálják a kis tündért az emberek, s otthagyják.

Rajtam átcikázott a gondolat, na tessék! Ő is az én cicám lesz, mint Micike, pedig sosem akartam macskát!
Nem mintha nem szerettem volna a macskákat, de életem folyamán valahogy mindig az elkódorgott kutyusok „megmentője” voltam. Pedig ahogy telnek az évek felettem, egyre kevesebb időm, s energiám marad, s talán egyre kevesebb öröm is.

De miközben erre gondoltam a szívem az izgalomtól már kétszázat vert.
Ahogy néztem ezt a kis kormos orrú, cérna farkú, akrobata lábú, öklömnyi kis szőrcsomót, amint minden mellette elmenő járókelő lábához odafutva, rekedtes kis hangján esengett a szeretetért, tudtam, hogy ő már az enyém. Szinte, igaz magamnak sem mertem akkor bevallani, de azon izgultam, hogy valaki el ne vigye!
Mikor odaértem hozzá már nem volt körülötte senki. Ő meg a kis fekete okulárés kis szemeit rám kerekítve, farmer nadrágom szárán felkúszott a térdemig, s közben csak mondta, mondta, hogy ne hagyj itt!
Ahogy hozzá akartam érni, szempillantás alatt a nyakamban termett, s legnagyobb meglepetésemre hangos dorombolásba kezdett. Ez a pillanat visszavonhatatlanul megpecsételte sorsunkat. Egymásra leltünk.

- Mi baj csillagom? Jaj, de aranyos vagy! Istenem, de csúnya csipás az a kis gombszemed! Jaj, Istenem! Biztosan kivág a párom, ha meglát veled!
- Dehogy is! – nyugtatgatott a diszkontos hölgy. – Hiszen olyan aranyos!
Aranyosnak nagyon aranyos, de Detti kutyám sem biztos, hogy el lesz ragadtatva egy újabb cicától.

Cicóka, a kis ördögfióka a vállamon viszont cseppet sem zavartatta magát. Hangos, recsegő dorombolással biztatott, hogy ne adjam fel! Közben koromba mártott pici orrát a fülemhez nyomta a bizalom, s a szimpátia jeleként.

Mondanom se kell, hogy ettől teljesen elolvadtam, s egyáltalán nem érdekelt, hogy esetleg eme gyengeségem más szemében talán enyhe csodálkozást válthat ki.
Szapora szívdobogással léptem át lakásunk küszöbét. A kis ördög egyetlen, halk nyávogására Detti kutyám, és Mici cicám a lábamnál termett. Detti félreérthetetlen nyüszítő hangja kis családomban semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy idegen macska van a házban.
- Csak nem egy másik cica! - kiáltott fel a párom az étkezőben, s szinte vele egy időben Peti fiam a szobájában. De a másik pillanatban a fiam lelkes hangon nyugtázta, hogy - csuda aranyos.
Közben a kis csipás a pápaszemes pofiját arcomhoz nyomta, majd a fülembe az orrocskáját, s csak dorombolt, dorombolt, hogy elszállt az ember tőle.

Egyszerűen nem engedte, hogy bárki is rosszallóan tekintsen rá.
Nem is lehetett.

Úgy két, két és fél hónapos volt. Húszcentis arányos termetével, tíz-tizenöt centis magasságával, szénfekete farkincájával cseppet sem volt kisebbségi érzete fogadott családja tagjaival szemben.
Orrát feketére festette a természet, kerek, sárga szemei körül fekete keretes kis pápaszemet viselt, két pofikája ugyan hófehér volt, de bal álla alatt egy centi széles ecsettel úgy három centi hosszan vízszintes fekete csíkot húzott a teremtő. Ez úgy hatott oldalról, mintha szakálla lenne.
Nyaka és a kis hasikája is hóban lett megforgatva, míg a két fülétől a kobakján és a nyakán végig, egészen a farka hegyéig fénylő, selymes koromfekete szőr fedte, amiből imitt- amott, szétszórtan, - mint az égen a csillagok – egy-egy hosszú fehér szőrszálacska csillant ki.
Két első lábán fehér harisnyát viselt, amin a belső térdhajlatokban egy-egy körömnyi fekete foltocska volt. Hátsó lábaira fehér bakancsot, s fekete harisnyanadrágot kapott, s hogy izgalmasabb legyen ezekre egy- egy pici fehér pötty fröccsent.

Nem láttam, és biztosan már soha nem is látok az életem során ilyen tündéri, szívmelengető, talpraesett, játékos kis fickót a cicák birodalmában.

- Na cicám! Most aztán feladtad a leckét! – gondoltam, ahogy araszoltam az előszobából az étkező felé karomban a kis fickóval. Ha a család el is fogad, mit szól az egészhez Dettikém?

Dettikémről ugyanis tudni kell, hogy amikor az utcáról – mert honnan máshonnan – hozzánk került, én rögvest utána érdeklődtem „kiktől” származhatott. Bizony nem valami biztatóan hangzott a farkaskutya mellett a jagd terrier – vadász terrier – ős lehetősége a vérvonalában. Ez utóbbi fajtáról a tenyésztő kifejezetten azt vallotta , hogy a macskavadász ösztönét nem lehet figyelmen kívül hagyni! Egy macska után a világból is képes kiszaladni, s olyankor köd ül az agyára, s a gazdi lesz az utolsó a top listáján.
Nos ehhez képest vagy nagy átalakuláson ment át már az őse, vagy a családom tett rá igen mély benyomást, de Mici cicánkat néhány nap alatt elfogadta, sőt megkedvelte. S ennek már lassan egy éve. Persze azt nem tagadhatjuk, hogy az utcán nincs az a kutya ami olyan izgalomba tudná hozni Dettikét, mintegy cicus látványa, de még inkább illata.
„Kilométerekről” képes kiszagolni őket, de van, hogy - legnagyobb döbbenetünkre - úgy elmegy a tőle egy-két lépésre mozdulatlanul lapuló cica mellett, mint a sicc!...

Ami azt illeti nem rajtunk múlt, hogy úgy alakultak a dolgok, amire nem is számítottunk.
Dettikém a jellegzetes „ ITT EGY MACSKA" – vinnyogással, farok csóválással, teljes testriszálással, szinte extázisban igyekezett orr közelbe kerülni a kis jövevénnyel. Mi pedig a „jó kutya, okos kutya, nem bántod a cicát, szereted a cicát”, s ehhez hasonló szövegek monoton, kedves hangon skandálása közben, - az izgalomtól az ájulás határán – próbáltuk megértetni Dettivel, hogy ma sem a vacsoráját kínáljuk a cicus személyében…

A kezemben kuporgó Fricikém eközben Detti füléhez nyomta kormos orrocskáját, s teljes erővel dorombolni kezdett. S dorombolt, dorombolt. Detti pedig egyszerűen elolvadt...
Mi, hárman - a párom, Peti fiam, s én - csak ámultunk. Sorba adogattuk egymásnak azután a kis fickót, s nem tudtunk betelni a fülünknek, s szívünknek oly kedves kis hangjával. Úgy dorombolt, mintha a Jó Isten ráparancsolt volna:

- Dorombolj cicám teljes erővel, mert ezek az emberek mindig egy dorombolós, kedves kis cicára vágytak!
Ő pedig csak recsegett és recsegett, de a fűlnek igen-igen kedves hangon .
A nagy koppanásra - a szívemről leesett egy nagy kő - Mici cicám féltékenyen púpozta fel a hátát.
- Na tessék! Nem a kutya lesz a gond, hanem Micó, az eddigi egyke!
Vele viszont nem erőltettük a megismerkedést. Macskáéknál lassabban megy az elfogadás ceremóniája. Ők bizalmatlanabbak.

De, ha a szívükbe zárják a másikat, az örökre szól. (Ez később be is bizonyosodott.)


2. rész  

-A legfontosabb most, hogy egyen, igyon - gondoltam, miután láttam, hogy a kitagadásomnak nem ez lesz a napja-.
De vajon mit adhatunk egy ilyen csöppségnek? A száraz eledelt nem ismerte, a vízbe bele se szagolt.Talán a tejjel nem csinálunk nagy bajt -gondoltam.
Míg szívünk csücske vacsoráját készítettem, ami csak egy kis fele víz fele tejből állt, a család már a kis jövevény nevére licitált. Én nem sokáig hagytam őket kétségek között gyötrődni! Kijelentettem, hogy Frici cica lesz és punktum.
( Egy korábban látott Dajka Margit film nagyon a szívembe lopta magát. Ebben a művésznő egy bűbájos, huncut idős hölgyet alakított, akinek egy csodás, fekete "Fricicica" névre hallgató cicája volt. Ahogy a cicust a színésznő szólítgatta a maga egyedi,csodás, búgó-recsegő hangján: Fricicica! - hát azt sosem felejtem el! Nagyot alakított a filmben! Azt hiszem, hogy a címe is A fekete macska, vagy valami hasonló volt. - A memóriám, a memóriám!
A lényeg. hogy ennivalóan édesek voltak ők ketten!
Na akkor döntöttem el, hogyha lesz egyszer egy fiú cicám az Frici lesz!)
Nos Frici , miután a névadó ünnepségen túl volt, s immár teljes jogú
családtag lett, úgy érezte illik bebizonyítania, hogy kiérdemelte a bizalmunkat. Mindőnk megdöbbenésére, ahogy a tejes tányér mellé a földre raktam ő - mintha már napok óta itt élne - az előszobai almos tálhoz szaladt, s bizony tudta, hogy mire való! Azóta sem nagyon értem, hogy macskáéknál honnan van ez a "tudás".
S mivel jól végezte dolgát visszaröppent hozzánk . Nyomában Dettike cikázott, mint a kígyó. A kis fickó felkapaszkodott a nadrágom szárán, s édes hangon duruzsolt. Ahogy ismét a tenyerembe fészkelte magát irdatlan prüszkölésbe kezdett. De nemcsak úgy egyet-kettőt! Se vége, se hossza nem akart lenni.
-Ó Istenem! Ez a cica nagyon beteg! Nemcsak a szeme csipás, de valósággal taknyos...Orvoshoz meg már túl késő van.Csak holnap tudom elvinni!
Elő hát a zsebkendőt, s mint a fiaimnak pici korukban elkezdtem a kis nóziját törölgetni. Ez a merénylet őt szemlátomást nem zavarta.
Közben éreztem, hogy hiába van nyár, ő mégis didereg. Nosza elő egy hosszú sálat!A nyakamba akasztottam, mintha csak a törött karomat támasztanám meg vele, s a sálba beleraktam - mint egy kis fészekbe - Fricikémet.
-Na nem! Ezt azért nem teheted velem Istenem!
Annyi minden baj, bánat ért az elmúlt időkben, s most amikor végre újra mosolyogni tudok Te még ide se adtad máris vissza akarod venni?!- méltatlankodtam magamban.A szívem úgy zakatolt, hogy szinte hallottam. Ugye meggyógyul?- mormoltam magam elé, s csak azt a választ vártam, hogy - igen.
Bizonytalan volt a párom hangja, de én csak a jót akartam hallani.
Odavittem az etetőtálkához, de semmi.
-Talán még csak anyatejet ivott - próbált nyugtatni a fiam. S valóban. Nem tudta hogy kell lefetyelni.
Gyorsan előhalásztunk egy fecskendőt, megtöltöttük tejjel , s a tál fölött kezdtük el "cumiztatni". majd egyre lejjebb, lejjebb tartottuk a cumit, míg végül már a tálkában lévő tejbe dugtuk úgy, hogy a cicus orra is a tejbe ért. Néhány bátortalan kísérlet után rájött, hogy ami az orrocskájára került az ugyanolyan finom, mint ami a cumiban van. Egy kis ügyetlenkedés után sikerült néhány kortyot belefetyelnie. Hurrá! Ez óriási siker volt!
Micó cica még gyanakvóan, de már valahogy nyugodtabban szemlélte az eseményeket. Mintha érezte volna, hogy Fricinek segítség kell. Dettike is állandóan Frici körül sertepertélt.
Most már csak gyógyuljon meg! Nem lesz itt a kis csapattal semmi gond.
Az éjszaka mozgalmasabbra sikeredett, mint ahogy számíthattam rá.Még jó, hogy most kezdtem el a három hetes szabadságomat, különben nem tudom, hogy csinálnám végig- nyugtáztam a helyzetet magamban. Frici ugyanis, ha nem prüszkölt, s nem didergett ,akkor mint egy hiperaktív kisgyerek rohangált, mókázott. Dettivel incselkedett. A feje mellé feküdt az ágyon, s a fülébe dorombolt. Detti pedig ettől elolvadt, s mint egy jó anya, olyan óvatosan és szeretettel játszott vele. Olykor az egész fejét bekapta, majd elengedte, ami Fricit nem hogy nem zavarta, de kifejezetten tetszett neki.Majd hemperegtek, ugráltak az ágyon. Persze a kezdeményező szinte mindig Frici volt. Ez a kis jószág a maga fél kilójával Detti huszonegy kilójával szemben esélytelen lett volna, ha nem szeretnek egyből egymásba.
De megtörtént a csoda, s ez nem is változott a későbbiekben sem, inkább csak fokozódott a barátságuk.



3.rész

Másnap reggel hangos, de kellemes duruzsolás ébresztett. A fejem mellett a párnán az én kis taknyos ördögfiókám dorombolt tiszta erőből. Akaratlanul is elmosolyodtam. Olyan jó érzés volt! (Micó cicánk soha nem bújt oda hozzánk. Ő csak a biztonságot jelentő kedvenc helyén, a műanyag tálban fejezte így ki háláját, hogy nem hagytuk annak idején sorsára.)
Nem is tudom, mikor ébredtem utoljára mosolyogva! A kor, a gond, a fáradtság, a mindennapok taposómalma, vagy éppen ezek együtt tettek színtelenné? Nem is tudom. De ma éreztem, hogy valami más, valami új és szép jött el hozzánk!
Gyorsan összekaptam magam, s a konyhába tétován kicsámpázó Fricikém orra elé dugtam a reggeli tejecskét. Ám meg se szagolta. Ugyanígy tett a finom, szaftos cicafalatokkal is. Kedvetlennek, szomorúnak látszott.
Bezzeg Micó! Mint a gyerek, akire ráijesztettek, hogy megeszi a kutya a vacsoráját, úgy esett a finom falatoknak.
Na legalább te eszel amióta itt van ez a csöppség! – gondoltam, s közben Detti tányérját is megpakoltam főtt, sült csirkenyakkal. Mert úgy szerette, ha még egy kicsit át is volt sütve a már puhára főtt hús! Tudom! Túlzás. De előbb halnék éhen, minthogy ők éhezzenek! Hiszen olyanok, mint a gyerekek! Ránk vannak utalva!
- Nem tetszik ez nekem! – suttogtam Fricinek. Enned kell! Meg kell gyógyulnod!
De Frici csak meresztette rám a két nagy sárga gombszemét. Ilyenkor olyan volt a fekete kis karikákkal a szeme körül, mint egy kis tudós bagoly. Egy prüszkölős tudós bagoly.
Délutánra már aggasztó lett a helyzet. Hiába melengettem a nyakamba kötött sálban, hiába takargattam a kis törölközőjével. Látszott rajta, hogy nem jól van: fázik, náthás, étvágytalan. Ki tudja mi mindenen ment keresztül csöppnyi lénye az elmúlt két hónapban?
A júniusi éjszakák ebben az évben nem kényeztették el a kóbor állatokat. Főleg nem az ilyen kis kölyköket.
Még nekünk, embereknek is szokatlanok voltak a forró nappalokat elűző didergős éjszakák.
-Nincs mese, viszlek orvoshoz!
Az elhatározás „seperc” alatt megszületett, a kivitelezés már több időt igényelt! Az is lehet, hogy csak túl bonyolítottam a dolgot.
Először a kibélelt fedeles vesszőkosárba tettem őkelmét, amiben úgy elveszett, hogy még el is nevettem magam. - Minek egy ilyen pici jószágnak egy ekkora böhöm kosár? Olyan elesetten nézett ki belőle! Mintha azt mondta volna: - Hé! Innen nem látlak! Nem szököm meg, csak ne csukd le a fedelét!
- Ne csukjam le? Akkor, ha mégis elszöksz, elkap egy kutyus, elüt egy autó, vagy úgy elszaladsz, hogy sohase talállak meg! Abba meg én halnék bele!
- Jól van! Legyen kívánságod szerint! Teszek a nyakadba macskanyakörvet, - szerencsére a Micóé még megvan - a nyakörvhöz gyorsan összetákolok egy "pórázt" régi, kötésből kimaradt fonalakból, és már indulhatunk is. Elvégre hozzánk is a vállamon jöttél! Talán csak egy kis melegségre, cirógatásra vágytál a sok hideg éjszaka után, talán csak egy beteg cicus ösztönös segítségkérése volt, hogy önszántadból csapódtál hozzám.
Nem tudhatom, de most bebizonyíthatod, hogy kellek-e neked!
Azért egy szatyrot még felkaptam indulás előtt. Az persze csak arra kellett, ha mégis összefutunk az utcán, vagy az orvosnál valami félrenevelt kutyával, a kis gazfickót odarejthessem.
Ám a liftben mindjárt hasznunkra vált, mert a kis gazfickó úgy megijedt az öreg lift hangjától, hogy kiugrott a kezemből. Na csibészke, mégy a szatyorba!
Az állatorvos - aki még akkor csak délutánonként rendelt - nem messze, úgy két buszmegállónyira lehetett. Régi ismerősök voltunk. Mielőtt Detti kutyát befogadtuk hozzá jártunk oltásokra Csöpi és Aliz kutyánkkal is. (Sajnos már nincsenek közöttünk..)
Már félútban voltunk, amikor Fricike egyre nyugtalanabbul izgett - mozgott.
Micsoda ostoba ötlet – korholtam magamat – szatyorban szállítani egy cicát! Mégis csak jobb lett volna a kosár!
Egy hirtelen jött gondolat azt sugallta, hogy ez a kis kíváncsi szőrcsomó szívesen elnézelődne a karomban. Úgy is lett. Fricimet bal karomra tettem, míg másik kezemmel a póráz végét fogtam, ha mégis a szabadságot választaná..
Frici szerint ez jó ötlet volt! Szempillantás alatt a vállamon termett, én meg kis híján a földön az ijedségtől.
De őkelmének esze-ágában sem volt megszökni!
Úgy viselkedett, mint korábban Aliz kutyánk, akit a lépcsőházunkban hagytak magára két hónaposan. Aliz - kutyától nem éppen megszokott módon - egész életében attól félt, hogy újra magára marad. Ha nem tettük rá a pórázt sétáltatáskor egyből behúzott farokkal, centiméteres távolságban, kétségbe esett pofival ballagott mellettünk.
Nem így, ha pórázon volt! Felemelt farkát csóválta, vidáman, hátsóját riszálva galoppozott előttünk, olykor vissza-visszanézve, hogy megvagyunk- e még a póráz másik végén.? Olyan benyomást keltett, mint egy táncoló, bolondos kiscsikó..

Kezemben az üres szatyrot lóbálva, vállamon a cicussal érkeztünk meg a zebrához. A délutáni csúcs ma is idegborzoló volt. Gyalogosnak lenni - ha már kicsi a dekoltázs, s nem mini a szoknya - nem életbiztosítás! Én bizony már ekkor nadrágot hordtam..
Az autók némelyike, mint megannyi mobil robot, szinte "személytelenül" robogott a város öreg utcáján. Mit nekik zebra, mit nekik gyalogos! Várjon az a szerencsétlen, ha már volt olyan hebehurgya, hogy gyalog indult el..
Ezért nem is léptem a járda széléhez. Inkább úgy két lépésre attól vártam, hogy végre mindenki hazatérjen, elérje úti célját, s akkor a kiürült utcán végre a túloldalra átmehessek..
Ahogy ott álldogáltam rám tört valami szokatlan érzés. Mint amikor valakit figyelnek, s az megérzi. Most én éreztem azt, hogy néznek.
De tévedtem!
A zebra mindkét oldalán megállt egy-két kocsi, s a benne ülők a leengedett ablakból felém mutogattak, s a fejem mellett elnézve kedvesen mosolyogtak.
Nem csoda! - villant át rajtam a felismerés, hiszen a világ legszebb, pápaszemes gazfickója úgy ült a vállamon, mintha odaszületett volna! Betegségét elfeledve tágra nyílt, sárga szemecskéivel vidáman, félelem nélkül nézelődött a "magaslesen". Időnként - teljesen váratlanul, s látszólag ok nélkül - a fülemhez dugta fejecskéjét, és rázendített a "boldog cicák indulójára". Csak úgy dorombolósan!

Az én drága Fricim néhány villanásnyi mosolyt lopott a mindig rohanó autósok arcára!
Én pedig - úti célunk szomorú okáról el is feledkezve - büszkén és boldogan lépkedtem át a zebrán a vállamon egy belevaló, csupa szív kiscicával.


4. rész

Nem csalódtam. Fricikém, az én kis macsekom a rendelőben is osztatlan sikert aratott. Mókás kis pofikája mindenki szívét megérintette.
De nem sokáig élvezkedhettünk az asszisztens, s néhány várakozó gazdi becéző szavaiban.
-Sajnos elég nagy a baj! -közölte az orvos. Valószínű, hogy macskainfluenzás, amit csak ritkán lehet gyógyítani. A jobbik esetben is egy súlyos tüdőgyulladásról van szó. Mindenesetre antibiotikumot kap, vitaminokat, s majd meglátjuk.

Mintha leforráztak volna. Meglátjuk. Meglátjuk. Az nem lehet, hogy ne gyógyuljon meg! Nem. Nem is gondolok rá!
-Még háromszor kell visszahozni a cicust injekcióra, s reméljük minden rendben lesz! - búcsúzott el az orvos.
-Na azért! Ez már egész jól hangzik. Amúgy az orvosok sem tévedhetetlenek - csillapítottam le magamat.

Az elkövetkező napok izgalommal, feszültséggel teltek. Nem mintha utóbbira Fricikém - egészségi állapotát leszámítva - okot adott volna. Sőt!
Már a kezelés napján megmutatta, hogy nem akármilyen fából faragták!
Csalánba nem üt a ménkű - szokták mondani. A kis gazfickó pedig felért egy csokor csalánnal..

Az utcán, vagy ki tudja hol, szinte vadon nőtt élete első pár hetében. A kis kóbor egyéniségét a természet felruházta a kényszerűség hozta bátorsággal, azt rámenősséggel fűszerezte, s a kedvesség, a hízelgés magas iskoláját sem kellett kétszer kijárnia.

Egyre többet mutatott meg magából, s azzal bizony nem lehetett betelni.

A reggelek ezután hajnalban kezdődtek.
Négy órakor nedves orrát szokásához híven a fülemhez dörgölte, s addig dorombolt, amíg simogatni nem kezdtem csillogó, fekete kis hátát. A puszit sem hagyta volna ki! Hiába minden addigi elképzelésem a macska és gazdija közötti higiénikus kapcsolatról! Nem tudtam megállni, hogy csak egy iciri-piciri puszit ne cuppantsak a feje búbjára. (Addig nem is hagyott volna békén.) Ő pedig perdült-fordult, s huss, már röppent is át a másik szobába Dettihez. Fel az ágyra, s ott a hátára fordulva, kinyújtott mancsokkal kellette magát, incselkedett vele. Detti pedig ugrált körülötte vidám farkcsóválással, oda-odakapott a fejéhez, olykor a szájába kapta, mintha a kölyke lenne. Felkapta, letette, körbenyaldosták egymás pofiját. Hol az egyik, hol a másik. Majd Fricikém odabújt a kutya fejéhez, duruzsolt egy sort, - szinte sugdosott neki - majd bevackolta magát Detti füle mellé, mintha valami csodás titkot akart volna elárulni neki.
Ki tudja? Detti biztosan megértette, mert meg-megnyalogatta, s a rá annyira jellemző sóhajtással hagyta, hogy álomba szenderüljenek újra mind a ketten.

Minden reggel megszokott rituálé szerint folyt az előző este és éjszaka során felgyűlt, széthagyott holmik, szennyes zoknik, mosatlan edények, szőrkupacok romeltakarítása.
Mióta a kis gazfickó nálunk volt mindez már semmi gondot nem okozott. Mintha a dolgoknak a súlya megváltozott volna. Olyan egyszerű és könnyű lett minden. Elég volt csak Fricire pillantanom, s máris tele voltam energiával, vidámsággal.

Mire a reggeli második kávémat felhajtottam a gazfickók, Frici, Mici és Detti újra körülöttem nyüzsögtek a fejadagjukat várva. A szervírozásnál a sorrendet nyilván az határozta meg, hogy a csapatban ki a falkavezér?.. Így egyértelmű, hogy leghamarabb Frici lakott jól. A kutya kajájából is.. Egyrészt mert Mici már szinte anyjaként, vagy testvérként(?) szerette, s eltűrt neki mindent, másrészt a kutyát a dorombolásával simán lefegyverezte. ( Én pedig nem kérdés, hogy behódoltam a kis csibésznek.)

Ha Detti mégis újabb, a számára feltálalt felvágott, vagy más finomság bekebelezésére tett kísérletet Frici rögvest odapenderült, méretéhez mérve félelmeteset fújt a kutya képébe, majd első két mancsával maga felé söpörte a kutya orra elől a kaját.
- Ez az enyém! - vette rettenthetetlenre a figurát, ahogy az amúgy is hatalmas "pápaszemeit" még nagyobbra nyitotta. Azután fél szemmel még mindig Dettit lesve - az újabb rémisztő akciójára készen - mohón felfalt minden falatot. A harci póz alatt Detti türelmesen várta, hogy pótoljam az elrabolt reggeli -, vagy éppen vacsoraadagot.

Frici jó étvágya gömbölyödő, fehérre meszelt pocakján szemlátomást nyomot hagyott, de szüksége is volt a jó kondira. Az első hetekben bár csodás javulásnak indult az egészsége, ez hosszabb távra még nem jelentett garanciát.

Fricire nem lehetett nem figyelni.
Mint akiben száz ördög bújt meg. Amolyan bűbájos ördögök. Bizonyára az ördögök között is akad a sorból kilógó, ördögi szemmel elítélendő, mert nem elég gonosz, mert nem elég csúf, nem eléggé ördögi...

A hajnali röpködései közé új szokást vett fel már az első héten, ahogy jobban lett. Kölyök mivoltát le nem tagadóan rohangált órákon át egy papírgalacsinnal - amit legtöbbször a Pakli cigaretta puha dobozából - gyűrtem neki. (Volt ugyan mindenféle cicajáték, labda, s másféle papírból gyúrt galacsin is, de azok - valami érthetetlen okból - mind hidegen hagyták.)
Ezt hamarosan felváltotta a sörösüveg kupakja, amire már nem tudom milyen apropóból focilabda volt festve.

A papírgalacsint néha olyan hévvel pofozgatta, hogy az a levegőbe repült, ahonnan azután púposra görbített háttal,- négy lábbal egyszerre elrugaszkodva a földtől - valami tüneményes pozitúrában kapott el.

De az igazi, egész életét végigkísérő kedvence a söröskupak lett.
Úgy passzolgatta az első lábaival ezeket a kupakokat, mint egy kis focista. Széklábak között és körül, ajtónyílások alatt át, és vissza. Egyik percben még a lábam alatt sasszézott vele, mire át akartam lépni már öt méterrel arrább a nappaliban cikázott. Mindezt fáradhatatlanul, teljes odaadással. Se látott, se hallott, csak rohangált megszállottan a játékával.

Így amíg Frici focizott én minden dolgomat elvégezhettem, mert nem kellett attól tartanom, hogy a kis gazfickó valami rosszaságot eszel ki megint. Ilyen idegborzoló, életveszélyes mutatványai közé tartozott például az erkélykorlát legkülső peremén, a korlát sarkán ücsörgés légy-, és darázsles céljából.
Ezt főleg csak a reggeli foci és az esti kötéltáncos mutatványok között
művelte. Azaz leszámítva az alvást, s az előbb felsorolt produkcióit, bármikor kiperdült egy kis magaslati levegőt szívni az erkélyre. Alig győztem az erkélyre rohangálni. Arról nem beszélve, hogy még nem is kaphattam le csak úgy a korlátról, mert a hirtelen mozdulattól, vagy hangos szótól, ha megijed, három emeletet zuhant volna!

A csínytevések palettájából ki ne felejtsem a kötéltáncos mutatványait, amit rajtam kívül nem sokan toleráltak volna! ( Én annál inkább. )
Már olyan három hónapos lehetett - egy hónapja élt velünk - amikor az esti, vagy inkább késő esti tévézgetésem elunva elhatározta, hogy elszórakoztat valami újjal. Úgy gondolta, hogyha már a természet nem jöhet fel hozzá a harmadikra, akkor legalább ő megy fel, - na nem a fára, mert az nem nő az emeleten - hanem a függönyre.

Amolyan horgolt csipkére hajazó függönyünk minden olyan lehetőséget felkínált a kis kandúrnak, ami egy belevaló kiscica napi edzéséhez szükségeltetik. Hacsak nem akarja tohonya, hájas macsként leélni az életét. Ő nem akarta. Inkább az esti dorombolásait megszakítva kezdetben csak félig, majd ahogy ügyesedett mindennap feljebb és feljebb mászott a függönyön. Eleinte kicsit idétlenül, bizonytalanul. Közben nyakát kitekerve nézett rám kerek szemeivel:
-Na mit szólsz, milyen ügyes vagyok?!

Fölfelé még igen. De a lejövetel az istennek sem ment olyan könnyen.
Ha nem ugrottam fel időben, hogy kifejtsem, lefejtsem a függönyről - s ez éjféltájban, a tizedik erőgyakorlat után már nem lehetett elítélhető - halk, vékony hangon hármat "füttyentett". Meglepő, de az a segélykérő hang máshoz nem volt hasonlítható. Nekem annyira tetszett, hogy azután mindig megvártam azt a három füttyöt, s akkor vettem le, miközben korholtam, hogy: - Ejnye Frici! Visszamégy az utcára!

Dehogyis engedtem volna vissza! De ő ezt nem tudta, ezért minden függöny igazítás után békítően felszaladt a vállamra, s jött a bocsánatkérő dorombolás.

Ezeket az estéket nem volt egyszerű kipihenni. Nem volt ugyanis mikor. Hajnali dorombolás, éjszakai mászógyakorlatok..Igazán jól jött most az az egy hónapos szabadság!
Tiszta szerencsém van, gondoltam, hogy most a szabadság alatt hozta a sors az utamba Fricikét. Őt sikerült megmentenem, és a család is, mert mindenki odavolt érte, vidáman töltötte el ezeket a napokat.

Azután már a munka is könnyebben ment a cégnél, addigra jobban volt, s nagyjából a házirendet is kapisgálta. Eltelt két hét, s kezdtem azt hinni hogy most már minden rendben lesz. De Frici állapota újra rosszra fordult. Taknyos volt, elesett, nem evett.Szóval kezdődött minden elölről, csak súlyosabb formában. Most már gyakran hányt is. Injekciók jöttek, sorra egymás után.
Reménykedés egyre kevésbé, elkeseredés egyre jobban.

Én táppénzre kerültem, valami mozgásszervi nyavalyám újult ki. Soha azelőtt nem jött jobban kapóra, hogy otthon maradhattam. A jó isten segítségével újabb egész napos cicapesztra következhetett.
Újabb két hét.

A remény és a reménytelenség hullámzott körülöttünk. Egyik órában még vidáman hancúrozott Dettivel,vagy éppen a rekamié aljában a takarók között bújtak össze Micóval, mint egy kis szerelmes pár. A másik percben az alomtálhoz vonszolta magát, mert egyetlen egyszer sem hányt volna a földre, pedig sajnos ez egyre többször fordult elő.

Amikor jobban lett jött újra hálálkodni, dorombolni, hozzám bújni.
Időnként - miközben a konyhapultnál serénykedtem - a szoknyám alá is felfutott pajkosan, majd amint megszidtam a vállamon termett, duruzsolt egy sort, azután elfutott.
Én ekkor már nap, mint nap akkor is sírtam, amikor betegen is lefutotta a maga kis távját a kedvenc "focijával". Mint aki az utolsó percet sem akarja, hogy kárba vesszen.

Micó cicánk és Detti kutyánk viselkedése is megváltozott. Valahányszor Fricikém rosszabbul lett Detti félrehúzódott, szomorúan bámult a világba. Micó pedig kétségbe esetten Frici körül sündörgött, keservesen nyávogott, vagy féltőn nyalogatta.

Szeptember elsején, reggel fáradtan ébredtem. De csak egy villanásnyit éreztem ezt, mert a másik pillanatban belém nyilallt, hogy Úristen, mi van Fricivel.!?

Idegesen keresgélni kezdtem előbb az ágyamon, hátha a takaró alatt bújt meg. 
(Nem is lett volna meglepő, hiszen előző nap kontrasztanyagos gyomorröntgen-felvételt készítettek róla. Az orvos tanácstalan volt a súlyosbodó hányások tekintetében. Egy valamire gyanakodott: valami nem cicának való dolgot nyelhetett le, s akkor jöhet a műtét..
De nem talált semmit. Fricinek ez a tortúra azonban nagyon sokat ártott. Ezért is pátyolgattam este magam mellett az ágyban. Még jobban, mint máskor.)

Ám reggel nem volt az ágyon. Sőt az egész lakásban sem találtam. Össze-vissza rohangáltam, hívogattam, s rám tört a sírás.
Egy pillanatra megálltam újra a rekamié előtt, s akkor kétségbeesett macskanyávogásra figyeltem fel. Szegény Mica ült a parkettán az ágy sarkánál, és nyávogott.
- Te Úristen! Csak nem?
Sajnos igen. Az ágyneműtartóba húzódott vissza az én drága kiscicám, úgy ahogy macskáéknál illik félrevonulni az utolsó út előtt.

Akkor, abban a pillanatban meghalt bennem valami.
Az élet két csodás hónapját adta nekem ez a kis gazfickó, s a fél szívemet, a "mindenreggeli", régen elfelejtett mosolyomat vitte magával az égbe.

Eltemettük a kedvenc takarójával, a rózsaszínű törülközővel, s azzal a söröskupakkal, amivel olyan felhőtlen boldogan játszott mindig.

Frici mindenkiben felejthetetlen nyomott hagyott.
Detti ezután sokáig egykedvű, vagy nagyon szomorú volt.
Micó belebetegedett.Több, mint két évig majd minden nap odaült a rekamié sarkához, és addig nyávogott, amíg megmutattuk neki, hogy már nincs ott Frici.

Utólag nagyon bánt, hogy nem készült róla egy fotó sem.
A sorsnak annál inkább hálás vagyok, hogy az utamba hozta akkor, 2003. június harmincadikán, és lehajoltam azért a belevaló kiscicáért.

Ha visszapergethetném az időt, s újra kezdhetném akkor is lehajolnék hozzá, ha tudnám milyen sok bánattal teli, de mégis csodás két hónap vár ránk.
Bár újra lehajolhatnék!

vége

*

A  cica ezen a képen egy kicsit hasonlít Fricire...

 
Ez a kép későbbi cicámról, Fickóról készült.
Friciről sajnos nem készült fotó.

FOGOM A KEZED

Elvis P.: Sírva a kápolnában

http://youtu.be/_abo3igIX50

Mikor az este lámpásokat gyújt,
a pirkadattal az éjjel elcsitul,
mikor a hajnal arcodra simul
mosolyodtól a nap is elpirul:

Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.

Mikor fáradtan este
mellém lerogysz,
de némán  még
rám mosolyogsz,
 mikor nem mondod
   soha azt nekem,
   hogy eltékozoltam
   az életed:

  Én ott leszek veled,
  és úgy, mint most
  fogom a kezed.

Mikor a boldog órák már
üveggyönggyé zsugorodnak,
majd ezek újra, meg újra
halványan kigyúlnak,
mikor a gyermekünk lesz több,
mint az egész életünk:

Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.

Mikor hajunkat már
csak a holdfény festi át,
s a zúgó őszi szél
sem hoz romantikát,
mikor egy néma perc
lesz örökkévaló,
utolsó sóhajod
számomra útravaló,

mikor a szép emlékek is
csak a szívemet marják,
mikor az illatok, virágok
tested betakarják

Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.

2010.06.15.  
-Zsefy Zsanett-
Petinek és Esztinek 2010.07.31-re.
...átirat

Blogom folytatását az alábbi címen - linken - éred el:

SZUSSZANÁSNYI...Zsefy

Szeretettel várlak, látlak Olvasóim között!
Ha tetszik, iratkozz fel ott is követőmnek!

Koldus és kutyája

Leonard Cohen - Night Comes On
http://youtu.be/ucIS3TEAfsw 

Leszállt az est.
Kapu nyikordult.
A sarkon a koldus
éppen befordult.
Kezében koszos szatyor,
lábánál vézna eb.
Botorkáltak a semmibe,
komótos csendesen.

Három kamasz,
- még nem láttak
sok tavaszt,
de a szőlő levét már
nem frissítőnek itták -
gajdolt, üvöltözött.
A kukákat félre rúgták.

Nem tudták, hány nap van
benne rejtve. Mennyi kincs.
Mennyei falatok: penészes kifli,
száraz szalámivég, a tegnapi nincs,
ami ma lehetne sovány vacsora.
A csekély esély a 'talán holnap'-ra.
Nélkülük de könnyen itt a vég.

Ez a szerencsétlen
már régen nem kért.

A három suhancnak gyötrő éhségtől
még nem sajgott a gyomra.
Könyékig sem nyúltak volna
soha ily' mocsokba.
Nem érezték még, hogy
az az egy falat lehet,
életükben pár nap kínt,
vagy talán hosszabb
gyötrő szenvedést jelent.

Nekik mindez nem volt más
csak undorító szemét,
mint koldus meg kutyája,
bár tőlük enni egyik sem kért.

Mégis körbekapták őket,
s röhögve nagyokat,
véresre verték a szerencsétlent,
csak úgy roppant a koponya.
Az ebet sem kímélték,
- az ilyen hogy' is tudná -
nagyokat rúgtak belé
addig, míg megunták..
Majd a görcsbe rándult
testeket leköpve továbbálltak.

A kapun - nem is olyan messze -
halkan ráfordították a zárat.




2010.04.21.
Zsefy Zsanett

Átirata:  http://szusszanasnyi-zsefy-zs.blogspot.hu/2014/07/kozony.html

Életkép - "örökzöldek" dala

Öreg néne őzikéje
Főnök után ment a rétre.
Mert a réten nem találta
a csatornát is körbejárta.

Elindult a kis Vakond is...
szemüveget csináltatni,
hátha akkor jobban látja
merre kószál Főnök bá'-ja.

Okulárét, hogy nem kapott
csak úgy vakon kutatgatott.
Idő után gyanakodott,
nem jó helyen kutakodott.

Jött a Róka, jött a Medve,
Mókus, Nyuszi keseregve:
"Mit tegyenek, hogyan legyen,
környezetük, hogy szebb legyen?"

"Tiszavirág élet vár ránk!" -
sírdogált a tiszavirág.
Akác fölött méh sem zümmög,
nem bírja a büdös füstöt.

Parlagfű közt azbeszt lapul,
vajon melyik marad alul?
Itt is szemét, ott meg tetem,
"az egészet hova tegyem?"

Jött egy dühös csapat ürge,
vizes szőrük törülgetve:
"Kiöntött a szennyvízüzem?
Menten megáll a csöpp eszem!"

Halleány meg hal-kan ívnak.
A butiltól jól beszívtak.
Kellett nekik odamenni,
reaktorba beköltözni!

Fejetlenek a kis ikrák,
ezért őket nem klónozzák.
Fejetlenség így is bőven
akad e szép féltekénken.

Kalapos a kis galóca.
A gallérját miért szaggatja?
Szagos lett a föld alatta,
gombás tönkjét mi áztatja?

Annyi szent, hogy az nem fungin,
nincs e helyen chinofungin.
Bőrgyógyászhoz mégse mehet...
A fél erdő rajta nevet.

Fák jajongnak: "Mennyi oxid!
Nem maradt már széndioxid!"
Hervadoznak az ibolyák,
Reszketnek a fehér nyírfák.

A tavaink algásodnak,
Szakértőink balgáskodnak.
La Fontaine, ha most élne
Szeméből a könny csak dőlne.

Ő sem tudna választ adni,
meséiben megmondani,
mitől döglik nálunk a légy,
s mitől olyan sok a szemét.

Merről fúj a szél, ha hagyják,
ha az ózont nem bolygatják,
mitől szegény a fél ország,
s miből él jól ezerötszáz.

kb.2001.
Zsefy Zsanett
átirat: 2012.12.19.

Holnap

Nem hitted pedig mondtam,
hogy eljön az a holnap
mikor felállok és elmegyek.
Az ajtót se zárom,
míg utánam dobálod
az összes kínkeservedet.
A szó nem jön velem,
fülemben a neved
még sokáig bennem reked.
De nem kell a pánik,
nem hagyom sokáig
szenvedni a lelkemet!

Már kérges a Nap is,
a sóhaj is taszít,
nem lelem szobámban magam.
A tükör csak bámul,
más világba tágul,
nem mutatja hol a helyem?
Míg neked ez kincs volt,
nekem egy sírról
itt felejtett virágcsokor...
Ne sajnáld kidobni!
Kezemet megfogni
utolszor még megengedem.

Az erdőn a fák is,
a kispad, a ház is
magukba' elcsendesedtek.
Nincs hajnal se ének,
vissza sem térnek.
Ne fesd át a kék eget!
Már kabátom veszem,
a szöget elteszem,
ha ránézek eszembe juss!
Nem hitted pedig mondtam!
A szálkát kihúztam,
és szó nélkül továbbmegyek...

2010.03.12.
Zsefy Zsanett

Hangulatfoszlányok

Hangulatfoszlányok kúsztak át a szobán,
fénytörések rondója kísérte,
kint az éledő hajnalparázs az éjszakát
kócos hajkoronájával megigézte.

Az eltitkolt vágyak álomcsipkéit
asztalára rendezte a múlt idő,
a párnáról szelíden hagyta elsodorni
felsejlő emlékeit, mint egy gyönge nő.

Az éj baritonjával versenyt dalolt
a korán ébredő kíváncsiság,
rigó füttyétől elvarázsolt kert lett
a homlokba ékelt lidércnyomás.
 


2009.12.05.
Zsefy Zsanett

Zene linkje:  
http://youtu.be/JDprluUQUA4

ha megérinthetnélek

Les AMANTS Charles Dumont
http://www.youtube.com/watch?v=FjSuMPZOeQE

http://www.idokep.hu/keptar/tag/felh%C5%91/kep/63#kep

ha megérinthetnélek
az ég csak egy kis tó volna
mint szemed tükrében
láthatnám ott magam

nem kellene vágynom
más dimenzióba

kéksége ölelne
és puha felhőhab

ha megérinthetnélek
a pokol sem érdekelne
hisz tűz vagy magad is

én benned hamvadok

mit nekem démonok
mókás szárnysegédek

míg veled Luciferrel is
könnyen elbánhatok


2011.02.12.
Zsefy Zsanett

metamorfózis

ha sírok
csak gyenge harmat
vele takar rétet a felkelő hajnal
ha zokogok
nyári zápor
magányos partokat nyaldosó kámfor
ha nevetek
parti fecske
fiókáinak ízes falatot keresve

ha szárnyalok
az vándorsólyom

mit eltalált útban egy picinyke ólom

s ha meghalok
az semmi kétség
benned fészkelődő parányi szépség




2010.07.01.-átirat: 2011.11.04.
Zsefy Zsanett

Egy dal ma az élet - megzenésítve

Versemet megzenésítette és előadja: Kovács Tibor

Egy dal az egész világ
ezen az éjszakán,
hát ne búsulj barátom,
hiszen minden megy tovább!

Csak egy ugrás a múltból,
egy sóhajnyi vágy,
egy letörölt könnycsepp,
és újra tiéd a világ.

Csak egy dal ma az élet,
nem számít mennyit ér,
fogadd, ragadd meg újra,
ne zokogj semmiért!

Egy dal ma az élet,
éjbe sikoltott magány,
vagy veled ünnepelt percek,
lelkedbe rejtett apró csodák...

Egy dal ma az élet,
egy dal az egész világ,
ne búsulj barátom,
hiszen minden megy tovább!

Csak egy dal ma az élet,
egy dal az egész világ,
hát ne búsulj barátom,
hiszen minden megy tovább!


2009.dec.31.
Zsefy Zsanett

MOSTMÁR ITT TALÁLSZ:

SZUSSZANÁSNYI....ZSEFY

Szerelemtolvaj

Lopni mentem hozzád, nem tűrtem fel szoknyám.
Huncut szél felkapott, egy felhőn ott hagyott.
Felhő könnyeitől szoknyám térdig ázott.
Nem nevettél rajtam, mindenem úgy fázott.
Tengert hívtad óvni apályra dagállyal.
Nem ért az fel hozzám, kár volt a bűbájjal.
Néztem hideg arcod, homlokod ráncait.
Gödrös, fényes képed mitől tud ragyogni?
Gyűrűben a gyémánt annyit dehogy érne,
mint' szívembe éjjel percre holdfény térne.
Bár lehetnék farkas, macska vagy épp puma,
szerelmes üvöltés hozzád úgy eljutna.
Nem lenne oly kínos, sarlót csentem éppen.
Telihold szerelmem, ezüstként kimértem...

2009.10.02. -2012.12.06.
 Zsefy Zsanett

kerestelek

körbefutottam a teret
lábam alatt  macskakövek 
kopogtak élesen

 
hiába susogta a határ
eltévedtem
csak a száraz nád
ringatta a magányt


otthon benéztem
mindenhova
verssorok mögé
könyvespolcra

felhalmozott
ismeretek között
kerestelek reménytelen

a hangot hozzád
megint nem lelem

pedig kerestem

2010.02.18.-2012.2.10.
Zsefy Zsanett

ami hiányzik...

lábujjhegyen settenkedem,
hogy el ne riasszam.
pszt mondom,
de saját hangjától nem érti,
csak szemét mereszti
értetlenül,
s ahogy székében hátradőlve
lábát keresztbe rakja
valami feljajdul.
a jóindulatból a szuflát
megint kinyomta.

sosem tanul.

2010.03.29.
Zsefy Zsanett 

Levél a Mikulásnak

Mikulás bácsi, Te kedves!
Gyerekszemek téged lesnek.
Ne csatangolj össze-vissza,
nálunk már kint a kis csizma!

Rakd hát tele minden jóval,
csokival és mogyoróval!
Kis krampusz is lehet benne,
majd elmegy a fényes kedve...

Lehet sok-sok narancs, dió,
apró játék, most az is jó!
Mesekönyvbe rajzolt álom,
hadd legyen a jó barátom!

2009.11.16.
Zsefy Zsanett

Gyere ölelj!

Gyere öleljük át az egész világot,
mint hegyek ölelik a zöldellő síkságot,
mint tavat ligetek, Alpokat hósátor,
mint homoktenger a kínzó forróságot,
mint fák lombja ölel búvó madarat,
kánikulában gyötrő napsugarat,
mint sóhaj ölel titkolt vágyat,
mint szemed aranyló tájat!
Ölelj úgy, hogy minden' beleférjen:
aggastyán, kamasz, szegény, szerencsétlen,
beteg édesanyád, szerető férjed,
apád gyötört teste, óvó feleséged,
gyermeked, barátod,
szerelmed, s szomszédod,
- ne nézd hova való, csak add ölelő karod -!
Hagyd, hogy érezzék, nincsenek egyedül,
ha az egész világ végre egy ölelésbe merül.

2009. október14.-2012.11.22.
Zsefy Zsanett