Egy csöppnyi szikra
még izzik bennem,
szemed gyújtotta régi tüzem.
Ébreszt a tavasz,
de a zsongás mit vártam
lelkem kertjének
csak halkan üzen.
Bibékre hull a harmatos hajnal,
fázós ház felett füst tekereg,
szerelmet nyilazó puttók repülnek,
de bimbót nem bontnak
száraz rügyek
Az elfolyt idő átfesti a vágyat.
Mély lilába hal a bordó sziget.
Már halkul a szó,
sehol kijárat,
utat téveszt a múlt.
Máshol pihen.
Rideg arcára álarcot vesz fel
a semmit kínáló szürke jelen,
de cifra nyomorát
széttépem ronggyá
bekötözni vele a fájó sebet.
Korbácsütésként érint a reggel.
Mézes teát csorgat a fény tenyere.
Ajkam zugában,
hol a rég rég nem édes,
a jövő még szunnyad.
Alig piheg.
Altat a szó, költők buja álma.
Lehet mutatód egy távoli szirt,
az utat akkor is végig kell járjad,
ha velem vagy nélkülem
ível a híd.
Legyek inkább mégis én
a mindenséged,
támaszodban a büszke való.
Hadd maradjak ébren is
a tegnapi fényed!
A szunnyadó holnap,
az örökkévaló.
2011.05.03.
2 megjegyzés:
Szeretem a madarakat, jó volt így együtt az egész. Köszönöm Csilla, hogy olvashattam, hogy láthattam és hallottam.
Én köszönöm, és elnézésed kérem,kedves Manócskám :), hogy ilyen sokára reflektálok rá, de csak most néztem végig, hogy nincs-e megválaszolatlan üzenet.
Puszi!
Megjegyzés küldése